Ablonczy Balázs új kötete az „elsüllyedt világ”-ról tudósít: az országban még sok helyen a megszokott kerékvágásban zajlott az élet, miközben vidéken már elkezdődött a zsidó polgárok deportálása, a Kárpátok előterében pedig az első magyar hadsereg vívta elkeseredett harcait.

Utoljára ragyogtunk és voltunk boldogok – idézi Ablonczy Balázs legújabb kötete, Az utolsó nyár a 21 éves Polcz Alaine-t, aki ezekkel a szavakkal számolt be az 1944-es könyvnapokon első férjével, Vitányi Jánossal, az Erdélyi Helikon segédszerkesztőjével tett látogatásáról. Magam is többször találkozhattam hasonló, az elsüllyedt világ iránti nosztalgiát hordozó leírásokkal. Egy öreg képzőművész ki nem adott visszaemlékezésében olvasom: az 1944-es volt az utolsó békebeli szép nyár a hosszúra nyúlt, májustól szeptemberig tartó, Balaton melletti vakációval. Utolsó fellángolásról beszélt egyszer az a pályakezdő filmes is, aki még láthatta 1944 nyarán a nagyvilági és úri Budapestet, mielőtt a háború a régi rendszerrel együtt elpusztította volna.

A nosztalgia, a sóvárgás – jól mutatva a még mindig meglévő, lassan talán betemetődő nemzeti szakadékot – bizarr módon megfér a ténnyel, hogy 1944 tavaszán–nyarán az ország legnagyobb tömeggyilkossága zajlott éppen. Júliusra a zsidóságot nem csupán anyagi javaitól fosztotta meg a német megszállás után a kormányzó által kinevezett Sztójay-kormány. Az üldözötteket szinte a nap nagy részét érintő kijárási tilalommal vidéken gettóba, Budapesten csillagos házakba kényszerítették, májusban pedig – először Kárpátaljáról – megindult a tömeges deportálás, amelynek során több mint 400 ezer embert hurcoltak német koncentrációs táborokba. „Ez a halál éve, érzem” – írta 1944. január 1-jén Füst Milán; kétségkívül az lehetett azoknak is, akiket nem deportáltak, hanem itthon maradtak csillagos házakba zárva, bujkálva, esetleg hatalomra jutva vagy éppen kibekkelve a nehéz időszakot. Ablonczy Balázs kötete róluk szól, és a pusztító, egyúttal az ország pusztulását megelőző nyárról, hogy: „mi történt akkor? Nem a frontokon, az Úri utcai német követség termeiben vagy a haláltáborokban: elsősorban az itthon maradtak fejében és a mindennapjaikban”.