Működhet szolidaritás nélkül egy közösség, egy társadalom? Élhetnek emberek egymás mellett úgy, hogy nem hajlandók áldozatot hozni a többiek jóllétéért? Milyen élet lesz az? Mondják, nézz körül Magyarországon, olyan. De van, aki ebbe nem hajlandó beletörődni. Ilyen ember a kiskörei Bódai János is.
János egy lábbal, két mankóval járta végig október 23-án a pedagógustüntetés útvonalát. „Könnyű kis séta volt – mondja némi túlzással –, négy kilométerig nincs is semmi gond.” Utána azért már fájnak a karok, remeg a mankó, meg kell pihenni. Régi történet ez, meséli, 1989 januárjában a műszak végeztével történt a baleset. Az oroszlányi szénbányáknál, a föld alatt. Harmincnégy éves volt akkor, forgóból amputálták a jobb lábát. „De a bányászvér megmaradt!” Gyorsan túltette magát a történteken, a budakeszi rehabilitáció hónapjai alatt a pszichológus már
azzal viccelődött, „János, magának ide kellene jönni dolgozni, mindenkinek visszatérne az életkedve!”
János azóta sem pihen, 17 éves, átalakított Suzukijával a katás tüntetésre is Budapestre utazott. Bár nem érintette az adózási szabályok változása, úgy gondolja, mindenkinek ki kell állnia mindenki mellett. Sokan mondták neki Kiskörén: „Minek mész oda, mi közöd hozzá? Talán, ha ott gyötröd magad, változik valami?” János elismeri, egye-lőre semmi nem változott. „Még nem fáj az embereknek eléggé” – véli. De nyolc unokája van, és október 23-án ismét úgy érezte, nincs maradása, Budapesten, a tüntetők között a helye. Azt szeretné, ha a kisunokákat jó tanárok, jó tanterv szerint tanítanák. „Amíg jut benzinre, és mozdulni tudok, ott a helyem, ha ki kell állni egy jó ügyért.”
Márpedig a kormány folyamatosan gondoskodik arról, hogy legyen olyan jó ügy, amely mellett érdemes kiállnunk. Tegnap az ápolók, a civilek, a katások, a kukások. Ma a pedagógusok. Mindenki számíthat rá, hogy sorra kerül. A kiszolgáltatott helyzetbe került csoportoknak önmagukban esélyük sincs sérelmüknek kellő hangot adni, főként nem változást elérni. A hatalom pedig cinikus módon épít arra a jó magyar szokásra, miszerint a kölcsönös segítségnyújtást, az összefogást csak hírből ismerjük. Sőt, miközben névleg a szolidaritáson alapuló Nemzeti Együttműködés Rendszerét építik, a rendszer valódi alapja a különböző társadalmi csoportok összeugrasztása. Nem véletlen, hogy ezekben a napokban a pedagógusok által felvetett problémák tényleges kezelése helyett már azt üzenik a propagandamédiában: „söpredék lepte el a pedagóguspályát”, „egy ilyen momentumos, nagypofájú nihilista, semmiházi társaság”. „És ezek a szörnyetegek nevelnek fel egy szörnyeteggenerációt.” A konklúziójuk pedig: a pedagógusok most „azért tüntetnek, mert ki akarnak robbantani egy permanens zavargáshullámot, mert meg akarják buktatni ezt az egészséges, civilizált rendszert, amit a többség akaratából hoztunk létre”. Tiszta beszéd, így megy az oktatásügy kezelése a NER-ben. Miközben állítólag keresztény-konzervatív értékrenden alapuló társadalomban élünk, a szolidaritás vagy más néven felebaráti szeretet pedig a kereszténység egyik fontos tétele.
Ha már az állam összefogás helyett a széthúzásban érdekelt, ki fog minket szolidaritásra tanítani? Hol kezdjük? És ismét az oktatás fontosságánál tartunk, hiszen a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják: az osztályteremben kellene kezdeni a fiatalok érzékenyítését. Megtanítani őket arra, hogy a segítőkészség, a törődés, a felebaráti szeretet révén jobb hely lesz a világ. Beszélgetni arról, hogy nem jó az embereknek, kisebb csoportoknak egymástól elszigetelődni, szükségünk van egymás támogatására. Hogy lehet élni nagylelkűség nélkül, de nem biztos, hogy érdemes. Mindez időt, energiát, jól képzett pedagógusokat igényel? Így van, a kör bezárult. Ezért is fontos, hogy minél többen kiálljanak a pedagógusok követelései mellett. És ezért hamis az érvelés, miszerint a gyerekeket tartsuk távol a tüntetésektől. Hiszen szolidaritást tanulni nem csak az osztálytermekben lehet.
Sőt, ezekben a hetekben az utcán lehet csak igazán. Menjünk együtt, akkor is, ha hideg van, akkor is, ha kényelmesebb lenne otthon. Ha pedig elbizonytalanodnánk, jusson eszünkbe János fotója.
Albert Enikő Akadálypálya sorozatának cikkeit itt olvashatja!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/45. számában jelent meg november 4-én.
