Meghalt Alain Delon, oda az igazság. Korszakos sztár volt, nyilván nem is csoda, hogy annyian megemlékeznek most róla. Az mégis meg tudott lepni, hogy előbbi borongás több helyen is felütötte a fejét. A legkülönösebbnek az tetszett, mikor arról olvastam, hogy Delon és Belmondo idejében még tudták, mi a férfiasság, mára meg csak az olyan idolok maradtak, mint a kávét is hirdető George Clooney. Az összevetés itt persze önmagában is furcsa, de egy szélesebb körben népszerű elképzelésről van szó: leáldozott a férfias sármnak, maradtak a kisfiúk és a pojácák.

Az persze tény, hogy a hatvanas–hetvenes években Alain Delon volt a férfiasság maga. Annak nagyon is szabálytalan mintaképe – tegyük rögtön hozzá. A macskaképű Delon hőseire gyakran a munkások világában, az egyszerűbb férfiak között találtunk rá. Viszont mindig ki is lógott közülük finomabb arcvonásaival, szokatlan szépségével. Rá még férfiként is előszeretettel aggatták az utóbbi jelzőt. A The Guardian filmkritikusa, Peter Bradshaw fogalmazott úgy: hipnotikusan szelíd, hosszú szempillájú, macskaszerű kinézete egyszerre tette lehetővé, hogy titokzatos, sérült és negatív férfi szerepeket egyaránt hitelesen formáljon meg. Karaktere eltért az olyan szintén jelentős sztárokétól, mint Paul Newman vagy Robert Redford. Bár kemény férfiak között találta meg a helyét, de el is ütött tőlük. Ha kellett, rosszfiú volt, titokzatos idegen vagy a figyelmet rögtön megragadó hősszerelmes. 

• Miben különböztek egymástól az olyan filmjei, mint A szamuráj vagy a Klein úr?
• Milyen botrányos ügyei voltak Delonnak?
• Mit tudunk politikai szimpátiáiról?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap augusztus 29-ig kapható 2024/34. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!