Amerika

Elment a kedvem Amerikától. Mondjuk, nem hiszem, hogy Amerika összedől emiatt, vagy mély depresszióba zuhan, és elalvás előtt lucskosra sírja a párnáját. Ugyan, észre sem fogja venni ezt a szöveget, és ha igen, akkor se olvassa végig. De megírom, ha már elkezdtem.

Szóval, az úgy volt, hogy Amerikán nőttünk fel. A vasfüggöny másik oldalán éldegélve sem okozott ez gondot vagy diszkrepanciát, pont ellenkezőleg. Oké, akkor sem az imperializmust, a vietnámi háborút vagy a fegyverkezési versenyt szerettük benne. Hanem a mítoszokat: a vadnyugatit, a rock and rollt, a virágkorszakot, bizonyos tárgyakat, a kultúrát. A cowboykalapot, a farmernadrágot, a hatalmas autókat. A zenét, a filmeket és az irodalmat. Elévülhetetlen szerepük volt abban, ahogyan a világot összeraktuk magunknak. Nem kizárólag nekik – a magyarok, az európaiak, az oroszok, a távol-keletiek vagy a dél-amerikaiak egyike-másika is hozzáadta a magáét –, de tényleg rengeteget tanultunk Coppolától vagy Kubricktól, Kerouactól, Salingertől vagy Hellertől, később Jarmuschtól, Tarantinótól, Austertől. És hallgattuk a Velvet Undergroundot, a Jefferson Airplane-t meg a Ramonest is.

E régi időkben, úgy rémlik, nem különböző világok, eszmék, kultúrák, szubkultúrák között kellett választanunk. Eredendő evidencia volt, hogy ami hazudik, és erőltetik is, az nem a miénk, akkor sem, ha abban az országban-birodalomban állítják elő, amelyben lennünk muszáj. Ergo annyi volt a dolgunk, hogy az értékeset, az értelmeset, a mélyebbet, az összetettebbet, a szebbet, a frissebbet elválasszuk a hülyeségtől, az ostobától, a giccstől, a kommersztől.