Amíg gyerek vagy

Minden olyan szépen menne, ha nem lennének karácsonyok, gondolom, ahogy a fagyos utcán pár pillanatra leengedem a vállamról a bevásárlószatyrokat. Az ember többnyire egységes tempóban tekerné a mókuskereket, néha elbambulva, máskor erősebben taposva, de anélkül, hogy fáradtan lefordulna róla vagy nehézkesen visszakecmeregne rá. Vagy legalábbis elgondolkodna rajta, hogy végül is miféle szerkezetet hajt. Így az ünnepek felé tartva kétnaponta nyelem vissza az anyai bölcsességet. A gondolat rendszeresen nekiindul, a szavak már-már a nyelvemen vannak, de amikor kinyitom a számat, mindig ráébredek, hogy ezzel legfeljebb saját belső feszültségemet igyekszem levezetni, a lányomat nem fogom a megvilágosodásig juttatni azzal, ha azt hajtogatom, hogy „addig örülj, amíg gyerek vagy”. Az ő korában engem sem érdekelt, hogy ki a felelős a varázslatért. Az sem, hogy meddig tart, és mikor szakad vége. Főként, hogy nem is találtam mindig maradéktalanul varázslatosnak.

Amikor ötéves koromban anyu magunkra hagyott minket, engem és apát, mert bement a kórházba szülni – nehezen tudtam felfogni, miért döntött így, addig olyan szépen alakultak a karácsonyok hármasban –, egy arasznyi, apu által karácsonyi ajándék gyanánt a trafikban vett babát markolva, korgó gyomorral bámultam a tévében a Zeneakadémián karácsonyi koncertet adó filharmonikusokat. Későbbiekben sem mindig a bőség és a béke lengte körül a készülődést, mint inkább a fejvesztett kapkodás: anya rendszerint még 24-én délelőtt is az elfelejtett vaníliarúd nyomában járta a szocializmus hiánygazdaságának üzleteit, apa viszont azzal az elszánással távozott, hogy egyetlen boltban fogja mindannyiunk ajándékát megvásárolni, méghozzá fél órán belül.

A teljes cikket a Magyar Hang december 17-én megjelent karácsonyi dupla számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!