Arctalan, hangtalan, névtelen

Mikor lettünk ennyire gyávák? Vagy mindig is azok voltunk, s ami most van, az beszariságunk sorsszerűn egyenes, elkerülhetetlen következménye? Tényleg olyan országban akarunk élni, ahol a parlament ülésén megjelenő, eutanáziáért küzdő gyógyíthatatlan betegnek még csak oda se köszön a kétharmad? Vagy mindig is ilyen térség voltunk, vagyunk, leszünk, ahol ennyire (vagy ennyire sem) képesek az úgynevezett legbátrabbak? Tyúk vagy a tojás?

Igazából mindegy. Karsai Dániel országgyűlési elhagyatottsága szinte mindent elmond a nagyon szuverén, nagyon büszke, nagyon erős és mélyen keresztény Magyarországról. Azért csak szinte mindent, mert a történet egy levéllel lett kerek: a méltóságteljes halál jogáért küzdő ügyvéd egy Fidesz-tagtól kapott támogató, egyben bocsánatkérő üzenetet. Így kezdődik: „Mi politikailag nem állunk egy oldalon, de én egy olyan és csak olyan országban szeretnék élni, ahol egy kormánykritikus ügyvédnek is joga és lehetősége van a méltóságteljes élethez és halálhoz.” Mondanám, hogy szép, de nem az. Sőt, ocsmány. Kormánykritikus ügyvédnek is joga van… – ember, mindenkinek joga kell, hogy legyen bárminemű ide-oda besorolgatás és megkülönböztetés nélkül. Hát nem veszed észre, hogy csupa-csupa jó szándékból, de máris benne vagy a Fidesz aljas küzdelmének kellős közepében, dübörög az ők és mi, tort ül a jók és rosszak nem létező fekete-fehér igazsága?!