Ártok rátok

Álmomban propagandista voltam. Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy nem kellett volna késő este sonkát pirítani, és pláne a korábbról maradt bő szalonnazsírt rákenni hozzá a kenyérre, meg a medvehagyma sem volt akkora ötlet lefekvés előtt, de hát mit tudjunk csinálni, időnként bárkiben felszínre szakadhat a mindannyiunkban ott lapuló Németh Szilárd. Szóval álmomban propagandista voltam, és kéjjel, élvezettel, gátlástalanul hazudoztam. Nemcsak úgy lazán eltoltam a fókuszt, csúsztattam, bagatellizáltam, valóságtorzítottam, hanem ordas nagy kamut toltam a mélyen tisztelt nagyérdeműm arcába pontosan tudva, hogy simán hülyére veszem őket. És jó volt! Benyalta a sok nyominger, mert ilyenek ezek, azt hiszik, minden úgy van, ahogy a Tényekben elhangzik. Verejtékben ázva, nyugtalan ébredtem. És még a fejem is hasogatott.

A kései vacsora igaz, a rémálom nem. Még álmomban sem. Mégis próbálom értelmezni a szituációt, amikor egy önmagát újságírónak képzelő valaki végrehajtja a hazugságra utasító parancsot. Persze ott a lakáshitel, a havi rezsiszámla, úgy általában a megélhetés, a család anyagi biztonságáért érzett felelősség, a meghunyászkodás, hogy bárminemű ellenállás bosszúba torkollik, az önfelmentés, hogy ha én nem, megcsinálja a másik, értelmetlen hát a lázadás. De akkor is, a fenébe már.

Egyébként nem morfondíroznék ilyesmin, mondhatni, természetessé vált arrafelé az efféle ügymenet, ám úgy adta ki, hogy a kormányzati nyilvánosság két friss aljasságában is statiszta lehettem tudósítóként. (A Tények dolgozóinak mondom, hogy ez az a fajta tevékenység, amikor az újságíró a valóságot közli az esemény helyszínéről.)