Miközben az ország egységesen a gátakra figyelt, a homokhátságon esőért imádkoztak. Mindhiába. Kiégett kukoricatáblák, csonkká szikkadt napraforgó-ültetvények, eltűnő tavak – a Duna–Tisza köze lassan sivataggá lesz.
Régi képeket nézegetek. Tucatnyi elégedett jószág lustálkodik a láposban, a csorda nagyobbik fele odébb, a tó szélén a nádasból eszeget, köröttük seregnyi vízimadár kapkodja a sárból a betevőt, s az égbolt is teli szárnyasokkal – korabeli csendélet a mórahalmi bivalyrezervátumból. A jelen meg szépiává aszott, sárgás, repedezett fotográfia, ahogy lenézek a száraz katlanban bánatosan tanácstalankodó vízibivalyokra. Hétköznap van, senki sincs itt, tán fél óra beletelik, mire két társam is akad: a létesítmény munkatársa nyitja szélesre a nehézkes kaput, beengedvén a mezőőrség hellyel-közel terepre való személygépkocsiját. Egész a drótkerítésig gurulnak, onnan szemlélik, hogy érdemes-e az autóval továbbpróbálkozni, mert a kétnapos nagy esőtől valamelyest felázott a kiszáradt tófenék.
• Hogy lehet megtalálni egy kiszáradt tavat?
• És milyen látványt nyújt, ha az ember belemerészkedik?
• Mire emlékeznek a helyiek?
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
