David Cronenberghez képest itthon talán kevésbé ismert a neve, de a filmjei annál inkább. A Meztelen ebéd és A légy rendezőjével együtt érkezett szeptemberben a Budapesti Klasszikus Film Maratonra az örmény–kanadai alkotó, Atom Egoyan, akinek olyan műveket köszönhetünk, mint az Eljövendő szép napok, Az igazság fogságában vagy a Felícia utazása. Rendezte többek közt Liam Neesont, Colin Firtht és Julianne Moore-t, és filmjeiben sosem félt valóban ellentmondásos témákhoz nyúlni.
Jó példa erre a 2015-ös Emlékezz!, a főszerepben Christopher Plummerrel, ahol a főhős – spoiler! –, egy demenciában szenvedő egykori náci tiszt végül maga is elhiszi áldozatszerepét. Hogy elkerülje a számonkérést, Auschwitzban a foglyokéhoz hasonló számsort tetováltat magára, és idővel a betegsége szentesíti a hosszú évek élethazugságát: már ő maga is szeretne bosszút állni a gyilkosokon. Mi lehetne provokatívabb állítás, mint az, hogy a túlélői szerepet teljesen hitelesen megalkothatja maga a lélek? Kérdezzük is a rendezőt, kapott-e emiatt esetleg kritikákat.
Mint mondja, valójában nem állított ezzel semmi rendkívülit. Hiszen létező pszichológiai tapasztalat, hogy ha valaki maga megteremt egy identitást, majd elkezd hinni abban, akkor az is a trauma részévé válhat. Úgy dolgozza fel, hogy a másik oldalra vetíti magát. Valós történetből indult ki, amelyben különösen az érdekelte, hogyan lehet kidolgozni egy tervet arra, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból. Mi kell ahhoz, hogy a mélybe rejtett személyiség feljöjjön a fényre?
Miután a film szereplője, a valódi áldozat rájön, hogy a demenciával küzdő férfit már nem lehet bíróság elé állítani, más tervet eszel ki. Mondhatjuk, hogy sokkal valósabb igazságszolgáltatás ez, mint amikor tárgyalóterembe citálnak egy kilencvenéves egykori nácit, és már senki nem tudja, mit is várnak tulajdonképpen.
Hollywood nagy öregjeivel dolgozhatott ebben a filmben együtt Egoyan. Plummer mellett olyan legendákkal, mint Martin Landau, Bruno Ganz vagy Jürgen Prochnow. Velük könnyebb? Vagy a fiatalabbakkal? A rendező kiváltságnak nevezi, hogy még rendezhette őket. Főleg, hogy régi tervekről volt szó. Az Alkonyzóna egy 1989-es epizódját dirigálta Egoyan, és a sorozatban felbukkant Landau is. Rögtön megbeszélték, hogy egyszer kell közösen dolgozniuk. Liam Neesonnal New Yorkban, az Eh Joe című Samuel Beckett-tévéjátékon dolgozott 2008-ban. Rögtön hívta is Julianne Moore és Amanda Seyfried partnerének a Chloe – A kísértés iskolájába.
Olyan színpadi színészként indult művészekkel is jól megtalálta a hangot, mint Michael Gambon vagy John Hurt. – Talán azért is van ez, mert én is a színházból, a próbák világából jövök. Ezért sem félek a színészeimtől. Sok rendező nem találja ilyenkor a szavakat, én viszont folyamatosan figyelem őket, és szeretek hosszas beszélgetésbe bonyolódni a filmről, a szerepről – mondja.
Rég hatott fekete-fehér film ilyen elementáris erővel a nézőre
Szombat este átadták az idei szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál díjait. A fődíjat Magnus von Horn drámája, a Lány a tűvel kapta. Beszámolónk az idei fesztiválról.
A legnehezebbnek azt tartja, amikor egy olyan színészre gondolva írja meg a forgatókönyvet, aki aztán mégsem lesz elérhető számára. Több esetben tapasztalta ezt: az Eljövendő szép napok egyik karakterét Donald Sutherlandre tervezte, de nem volt szerencséje. A díszvendéget Benicio del Toróval képzelte el, hiába. A Seven Veilst meg korábbi színésznőjével, Sarah Polley-val, de ez nem jött össze, így a már említett Seyfriedet hívta.
Az Araráttal az örmény múltat és ahhoz fűződő saját viszonyát is feldolgozhatta. Hogyan látja a jelenbéli folyamatokat? Sajátos Magyarország helyzete is ezt illetően: a magyarok jellemzően tisztelik, nagyra tartják az örmények küzdelmét, miközben külföldön az terjedt el, hogy a kormány, nyilván leginkább törleszkedésből, kiadta Azerbajdzsánnak az örmény társát baltával meggyilkoló azeri férfit, akit ott nem börtönbe zártak, hanem hősként köszöntöttek. Ami után még az a legenda is elterjedt, hogy emiatt nem jön Magyarországra koncertezni a System of a Down szólókarrierbe kezdett örmény–amerikai énekese, Serj Tankian.
A történetről Egoyan is hallott, aki lapunknak visszafogottan, de nem túl bizakodóan beszél az örmény helyzetről. Mint fogalmazott, folyamatosan tartani kell a török és azeri erőszaktól, a problémákat a legkevésbé sem sikerült megoldani. – Amíg Örményország ebben a földrajzi helyzetben van, addig valamilyen veszély leselkedik ránk. Ez olyan dolog, amiről folyamatosan tárgyalnunk kell, de nincsenek igazi szövetségeseink, meglehetősen elszigeteltek vagyunk – mondta. A 2002-es Ararát a közel száz évvel korábbi örmény népirtást dolgozta fel. Nem egyszerűen történelmi drámaként, hanem film a filmben jelleggel: hogyan tudjuk ma feldolgozni a traumát?
Cronenberg: A technológia emberi dolog
Az Uránia moziban beszélgettek a testhorror atyjával, aki a Budapesti Klasszikus Film Maratonra érkezett.
Egoyan a múltfeldolgozás nagymestere, de figyelme sokfelé kalandozott már. Mint mondja, Cronenberghez hasonlítja az indulást: olyan filmjeiben, mint a Közeli rokon, a Családi mozi vagy a Szöveges szerepek, a valóság és média határának elmosódása, a videotechnika izgatta. Könnyen felfedezhető itt a párhuzam a Cronenberg-féle Videodrome-mal.
Egoyant arról is kérdezzük, hogyan látja a filmmegőrzés lehetőségét a streaming korában. Fontos küldetése a Budapest Klasszikus Filmmaratonnak az elfeledett régi filmek és nagy klasszikusok bemutatása. Mikor máskor látnánk a moziban 1939-es brit musicalt vagy 1956-os dél-koreai drámát? De nemhogy moziban: egyáltalán, bárhol. Megvan az az illúziónk, hogy az interneten már bármi elérhető, de ez leginkább csak illúzió. Ahogy az volt a VHS korában is, hogy egy életre a polcunkra tehetjük így kedvenceinket.
– Mindannyiunk gyűjteményében vannak olyan filmek, amelyek sehol nincsenek fenn. Az algoritmus korában élünk. A kérdés csak az, mennyire éri meg őrizgetni az olyanokat, mint, mondjuk, a hatvanas évek szitkomjának, a The Beverly Hillbilliesnek a DVD-kiadása? – teszi fel a kérdést. De egyértelmű szerinte, hogy meg kell tennünk a magunkét. Ha már Budapesten van, hát Jancsó Miklós filmjét, a Szerelmem, Elektrát hozza példaként: – Emlékszünk még rá? Ma már nem lehet ilyen filmeket csinálni. A magyar filmtörténet egy bizonyos pillanatának terméke, a mi dolgunk pedig, hogy őrizzük ezeket az értékeket.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/44. számában jelent meg, október 31-én.
