Az amerikai nagybácsi

Nagyanyám fivére a háborút követően került ki Ausztrián át az Egyesült Államokba. Ennek az égvilágon semmiféle politikai oka nem volt. Sanyi bácsi tiszti sofőrként szolgált, parancsnokaival haladt a fronttal együtt egyre nyugatabbra. Ahonnét nem tért vissza. Amikor nekivágott, hogy átszelje az óceánt, magával vitt egy osztrák feleséget is. A vasfüggöny már lehullott, ám hogy Magyarországot merrefelé rángatják a történelem fojtogató láncai, az egyelőre körvonalaiban látszott. Sanyi bácsi nem is nagyon tekintgetett ebbe az irányba. Azzal volt elfoglalva, hogy a poros alföldi falucskát maga mögött tudja, és új életet kezdjen az óceán túlsó felén.

A leveleihez csatolt fotókon a korabeli amerikai filmek képsorai elevenedtek meg. Csillogóra polírozott hatalmas autók, fodros ruhácskába és cserkészruhába öltöztetett gyerekek, mellettük Sanyi bácsi, hónaljig húzott pantallóban és tökéletesre vasalt ingben, valamint a felesége kartonruhában, közben mindenkin hatalmas napszemüveg. Mintha egy Elvis-filmből léptek volna elő. Aztán ahogy teltek az évek, nemcsak az addig szögletes autók kezdtek gömbölyödni, hanem Sanyi bácsiék is, a gyerekek meg átvedlettek hippivé. Később, akár a Dallasban, jöttek a farmernadrágba pedánsan betűrt kockás ingek. Minden valószínűség szerint fölbontották ezeket a leveleket, mielőtt nagyanyám kezébe kerültek volna, és az is lehet, hogy némelyikben eredetileg egy-egy zöldhasú is lapult, ám az nagyanyámhoz már nem jutott el. Szerencsére, és hát amúgy se tudott volna vele mit kezdeni.