Az utca végében volt egy játékbolt, de olyan, amihez hasonlót korábban csak a színesre álmodott idilli múlt iránti nosztalgia jegyében készült mesekönyvek ódon, olykor cseppfolyósan giccses hangulatú, festményszerű képein látott. Később úgy emlékezett erre az egészre, hogy a kirakatban például nem volt egyetlen doboz Lego sem, Matchboxok helyett is jobbára fából vagy bádoglemezekből készült autók sorakoztak az időnként groteszk, sőt ijesztő arcot vágó porcelán játékbabák és a szalmával vaskosan kitömött játék macik és más állatfigurák között. Persze elképzelhető, hogy csupán az emlékeiben él így, és esetleg lehetett műanyagból készült, úgymond modern játékokat is kapni, de ő soha nem ment be az üzletbe, mindig csak kívülről, a kirakatot nézte, amely egyébként tökéletesen passzolt a szűk belvárosi utca avíttasan patinás miliőjéhez.
Mindenesetre – állapította meg később magában – az tény, hogy nem is illettek volna oda az egymásba illeszkedő apró műanyag kockákból összeállítható legóvárosok és űrállomások, a Moncsicsi időközben kiment a divatból, a mély és sötét tónusok közül pedig rikítóan kilógtak volna a hozzánk (legalábbis hivatalos keretek között, nagy tételben) akkortájt behozott Barbie babák. A legnagyobb attrakciónak egyébként a játékvasutat tartotta: akárhányszor arra járt, még késő este vagy kora reggel is, tehát a zárva tartás óráiban, a mozdony rendületlenül rótta végtelen köreit a kirakat aljába fektetett síneken, mit sem törődve a mögé akasztott, méretarányos Pullman-kocsik terhével. Képes volt hosszú perceken keresztül bámulni a képzeletbeli, végtelen utazást, mígnem aztán kapkodnia kellett a lábát, hogy beérjen az egyetemi órára, vagy odaérjen a hipószagú sarki boltba zárás előtt. Egyébként ez a vasútmodell is más volt, mint amiket korábbról ismert: láthatóan fémből készült és méretesebb is volt annál a kelet-német típusnál, amelyhez éveken keresztül gyűjtötte a hozzávalókat, és bár háromszerelvénynyi mozdonyt és vagont sikerült beszereznie – azaz leginkább születésnapokra és hasonlókra kapott tartozékokat –, a hőn áhított terepasztal nem jött végül össze. Most viszont részben itt volt a szeme előtt, igaz, ez a vonat pirosított arcú játékbabákat, rongylábú bohócokat és komoly tekintetű plüssmedvéket kerülgetett, ám a látvány olyannyira megkapó, lenyűgöző, de szürreális és idegen is volt egyben, hogy soha nem állta meg, hogy legalább egy-két percet ne időzzön a játékbolt kirakata előtt, akkor is, ha fújt a szél vagy esett az eső, vagy éppenséggel sietnie kellett.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!