Élt egyszer, valamikor régen, egy kislány, aki mezítláb nyargalászott a tavaszmeleg porban, táncoltak a szélben a szőke fürtjei. A falu végi soron, ahol élt, és amit Hatház utcának hívtak, egyesek ráköszöntek, mások nem vettek róla tudomást. Futás közben olykor megtorpant, majd leosont a pincébe, ahol Juját rejtegették lekötözve, bolond szegény, mondogatták róla, pedig nem sokban különbözött a többi fiatal nőtől. A kislány szíve csordultig telt szánakozással, mikor Juja jajveszékelve mesélte: hogyan akadályozta meg a szívtelen családja, hogy hozzámenjen a fiújához, Elekhez.
A lány szutykos volt, ő mégis szerette volna megsimogatni, ám amikor a berzenkedését leküzdve odalépett hozzá, Juja kitépte a piros szalagot a copfjából. Kénytelen volt hát megfutamodni, mielőtt a másikat is kitéphette volna – rettegett attól, hogy az anyja, vagy Judit nővére, aki szeretett a pótanya szerepében tetszelegni, lekapja a lábáról. A két idősebb nővére varrónőnek tanult a fővárosban, a nagyobbik bátyja is el volt valamelyik jellegtelen kisvárosban, így csak ők maradtak odahaza, egy sápatag fivére, meg ő, akit gyakran hívtak Vakarcsnak – a dagasztóteknő aljáról kivakart kenyértészta nevével utalva arra, hogy a hat testvér közül utolsónak érkezett a világra. – Fogd be, Vakarcs –, torkolták le, ha beleütötte az orrát a körötte zajló dolgokba, még véletlenül sem Ditkének szólították, a becenevén.
Néhanap bajszos parasztok uszították rá a kutyáikat, de ő hiába szegezte a sok „miért”-et az anyjának, az kékes-lilás ábrázattal az égre bökött: Őt kérdezd. És köszönd meg neki, hogy véget ért egy újabb tél, és nem sír a nedves tűzifa a kályhában.
– A szalag? Hol a szalag? – rontott neki az édesanyja, alighogy belépett a házba. Mintha a lábát vesztette volna el.
– Elhagytam, el – hazudta, mert az igazságot nem merte felfedni az anyja előtt, aki, miután rájött, hogy a bolond Jujával találkozgat, nem habozott felpofozni vagy vacsora nélkül ágyba zavarni, nem nézte jó szemmel, hogy ez a taknyos, akit utolsónak szart a világra – dühében mindig ezt a kifejezést használta – ennyire vonzódik a bolondokhoz, a nyáladzó dadogókhoz, a megkukult öregekhez, akik mindjárt hajnalhasadtával kitelepednek az utcára. Hogy szót akar velük érteni.
Egészségtelennek tartotta a kíváncsiságát, azt viszont készséggel elismerte, hogy dacára a faji törvényeknek, amiket a falu nem alkalmazott teljes körben, a lánya osztályelső. És csakugyan, a három zsidó lánykának, bár a hátsó padsorokba száműzték őket, egyelőre nem esett bántódásuk – legalábbis nem sújtott rájuk olyan szigorral a törvény, mint városon. A kis Ditke két hitsorsosa, Piri és Éva mellett ült a padban, egyikük Rothnak, a méterárusnak volt a lánya, a másik Reismannak, a fűszerkereskedőnek; Steinschreiber, az ő édesapja saját jószág hiányában másokét terelte a vásárba, ezzel kaparta össze a nyomorúságos megélhetést.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
