Az önfejű hétfejű

Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze,
végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájba rágom, tessék:
Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
(Romhányi József)

Ebben az írásomban előre közlöm, nem mondok semmi újat, nem jelölök meg semmi iránymutatót, nem oldom meg a gordiuszi csomót, elemzésemmel nem gabalyodom bele a sok hiba és félrefogás labirintusába, végül is semmi más nem vezérel, mint hogy az úgynevezett „ellenzék” egységes karakterének egyik mesterségem szakmai tapasztalatai által felismert fogyatékosságára hívjam fel a figyelmet. Arra, ami szerintem az úgynevezett „ellenzék” minden kudarcának egyik, de mégis komoly prioritást uraló előidézője. Meg arra még, hogy abból a bizonyos fogyatékosságból következő számos fiaskóból tizenhárom év során sem voltak hajlandók okulni, hogy voltaképp úgy fest a helyzet, egyelőre már teljesen alkalmatlanná váltak javítani viselkedés együttesükön. Talán nem tévedek, ha mindjárt itt, az írás elején kijelentem – pusztán mert sajnos mára egyértelműen megállapítható –, hogy a hasznos konzekvenciák levonásának eredményessége érdekében nagyot váltani még mindig tehetségtelenek.

Miért? – merül fel jogosan a kérdés. Egyik legbensőségesebb barátommal, Vágó Pistával rendszeresen veszekedtünk, amikor egyes ellenzéki politikusok nyilvános szereplésekor színházi jártasságom alapján kifogásoltam a súlyos hiányosságokat, és javasoltam némi módosítást. Magam a színészet hatásmechanizmusának hasznos eszközeit próbáltam egyik-másik ellenzéki politikusnak megüzenni, hogy esetleg megnyilatkozásaikat szakmám rutinjának ismeretében megfegyelmezzék, a bevált fortélyokat azokba beépítsék. Pista többnyire igazat adva nekem mégis a megváltozhatatlan reflexeket védve próbálta megérteni velem a számomra érthetetlent.