Az „Unger-ügy”

Százvalahány nap múltán nincs értelme számvetésnek. Felszínesen annyit rögzíthetünk: ahogy a színre lépése óta, Magyar Péter kormányon sem követett el nehezen korrigálható, pláne nem végzetes hibát. Ezt írtam ugyanitt a múlt héten. Mikor a lapot nyomdába küldtük, még nem dőlt el, a parlamenti bizottságban meghallgatott három jelölt közül ki lesz a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnöke. Rosszul öregedő szavak? Akár. Majd kiderül. Tény, Unger Anna megválasztása széles körben váltott ki meghökkenést, sőt felháborodást. A véleményt nyilvánítók nagy többsége, a kommentszekció Ligeti Miklóst akarta.

Az olykor már-már hisztérikus reakciókat látva a miniszterelnök többször magyarázni volt kénytelen a döntést. A korábbi hasonló esetekkel szemben most nem korrigált (ezzel az új hivatal munkáját is késleltette volna), hanem kitartott a parlament, a Tisza-frakció választása mellett. Ami a történetben egyértelműen politikai hibaként azonosítható, az, hogy a szavazás pillanatáig a Tisza Párt széles közössége számára sem sikerült megmagyarázni, megfelelően indokolni a döntést. Utólag már „csak” az NVVH eredményes működése, illetve a bukott rendszer prominenseit elérő jogi felelősségre vonás igazolhatja a lépést. A siker sok szereplőn és tényezőn múlik, nem csak Unger Annán és hivatalán; ne feledjük például, az új köztársasági elnök jelöl új legfőbb ügyészt. A közjogi akadálymentesítés lépésről lépésre halad; az Orbán-rezsim leghűbb védelmezője, Polt Péter nincs már a színen, vérfrissítés előtt az Alkotmánybíróság. Az állam (és így közvetve maga a társadalom) pedig egyre több kiszervezett vagyonelem felett rendelkezik újra.

Két okból veszélyes mégis az „Unger-ügy” a Tiszára, még ha a hullámok el is csendesülnek.