Az unikornis sörénye

A HÉV megállójának peronján egy nő halad végig két gyerekével. A nyolc-kilenc év körüli kislány előre fut, lila strandpapucsos lábával ugrálva kerülgeti az októberi pocsolyákat, vastag, zöld pulóvert visel. A kezében táska. Erősen kopott, műbőr, tele strasszokkal, azokból is jó pár leszakadt. Az ember egy ízléstelenül öltözött ötvenes nő kezében tudná elképzelni. Az arca gyönyörű, olyan, mint egy maszatos kis pillangó.

Anyuka rosszkedvűen cammog koszos kanárisárga kötött pulóverében, az óvodáskorú kisfiú mellette megy, kezében nejlonzacskó, benne fehér műanyag dobozban kifőzdés étel. Felszállnak az egyik kocsiba, a kislány rá se néz a másik kettőre, úgy ül le egy távoli ülésre. Az anya szótlanul bambul kifele az ablakon, majd hirtelen ideges visítás szárnyalja túl a HÉV döcögését. „Te! Te mit csináltál a cipzárral! Leszakadt! Agyonverlek, te f@szszopó kutya!” A kisfiú szinte belesimul az ülésbe, közben üvöltő anyjára mered.