Az utolsó előtti bástya

A repülőrajt kudarca óta egyre-másra szenved vereséget a Fidesz-rezsim. Szűk fél év alatt a társadalom minden statisztikailag mért szegmensében veszít a támogatottságából. Ám nem mondhatjuk, hogy elveszítette a jövő évi választást, mert még mindig van két erős bástyája. A fellegvár a pénzen megvehető választó – népes része a nemzetnek… Szomorú, de jól tudjuk, hogy már sokszor döntöttek el választást a kisebb-nagyobb ajándékok, támogatások.

A másik – kisebb, de elkötelezettsége miatt masszívabban kitartó tábor a vallásos Fidesz-szavazóké.

Nemzeti jellemvonásaink közül az egyik legkarakteresebb az individualizmus. Lehet ezt rosszmájúan önfejűségnek, finomabban énközpontúságnak nevezni, ha apológiát gyártunk belőle, akkor rendíthetetlenség; gondoljunk a Szózat legerősebb szavára: „rendületlenül”. Ez a tulajdonságunk sajátosan érvényesül a vallásosságban. Hihető felmérések szerint ez a legnépesebb „vallásos” tábor, a lakosság több mint 40 százaléka (!) ebbe sorolódik. A róluk szóló okoskodások veleje, hogy a maga módján vallásos embernek külön, saját istene van, „aki” megerősíti őt a nézeteiben, főleg abban, hogy amit tesz, az úgy jó.

Ki kell térnünk arra, hogy ez a tömeg nem hisz a történelmi egyházak tanításában, jellemzően a papság hiteltelen a szemükben, és masszívan él az a reformációból eredő nézet, miszerint ember és istene közt nincs szükség közvetítőre, azaz papra. Viszont gyakran jutnak az ilyen emberek közös nevezőre, ha „a magyarok istenét” hozzák szóba nekik. Pár jól irányzott mondat, és kitör az össznemzeti egyetértés, miszerint mi, magyarok vagyunk a leszuperebb náció, az isten is magyar...

Persze fontos a történelmi egyházak tanítását követő társadalmi szegmens is – minél „vallásosabb” valaki, annál könnyebben vehető rá arra, hogy az ő egyházát, „Istenét” támogató pártra szavazzon, sőt pár jól irányzott mondattal az ellenpártot sátáninak lehet beállítani.

Erre volt szemléletes példa Orbán Viktor március 15-ei beszéde.