Már csak a gondolat is felizgatott minket, és hatalmas örömmel töltött el, ha megtudtuk, hogy felmegyünk a padlásra. Igazából sosem tudtam teljesen kiismerni ezt a helyet, akkora volt, olyan hatalmas, magas, félelmetes és barátságos egyszerre. Mai eszemmel tudom, hogy olyan nagyon nagy azért nem lehetett, hiszen két szoba, két konyha, és némi mellékhelyiség volt alatta, no de akkor…
A lépcsője egy kis beillesztett szobácskából, keretből indult, a gangról. Gangnak hívták a verandát, azt a folyosót, ahonnan nyílott a szárító (paprikaszárító) – az én időmben csak konyhának használták, de a neve megmaradt –, a kamra, a „konyha”, ami lényegében inkább afféle fogadó vagy hall volt, és abból két irányban egy-egy szoba. A kamra után volt a padlásfeljáró, majd az istálló következett, amelyben egy idő után állatok már nem voltak, mindenféle terményt, gépeket, eszközöket tartottak itt.
A padlásajtón belépve egy falépcsőn találtuk magunkat, amely mögött mindenféle kincsek rejtőztek. Oda olyan dolgok kerültek, amelyeknek értelme már nemigen volt, de kidobni sem volt szíve senkinek. Mi, gyerekek igen értékes kincsekre leltünk ott. A lépcső stabil és biztonságos volt. Annak kellett lennie, mert bizony hatalmasra tömött zsákokat, mindenféle növényt, termést, de bútorokat is vittek fel oda.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!