Battonya szép lassan Arad alvóvárosává válik

Én szeretem a románokat! – mondja, sőt valójában kiáltja Ferenc. A békési Battonya közepén történik mindez, jobbra a helyi focipálya kopott téglaépülete, balra pedig egy a sok itteni bezárt üzlethelyiség közül, amire magyarul és románul is kiírták, hogy „eladó”. Az ötezer-kétszáz lelkes Battonya húsz kilométerre fekszik a trianoni béke során Romániához csatolt Aradtól, ahonnan több hullámban költöztek át román állampolgárok. A folyamat hazánk, valamint szomszédunk uniós csatlakozásakor is új lendületre kapott, most pedig, hogy már Románia is tagja lett a szabad határmozgást biztosító schengeni övezetnek, végképp felgyorsulni látszik. Battonya lakóinak már lassan a negyede román állampolgár, de a település lélekszáma még így is folyamatosan csökken. Erre is rákérdeztünk Ferencnél, de mivel kitörő öröme és hangos szeretete egészen felrázó a dél-alföldi város síri csendjében, így először annak az okát firtatjuk.

– Nincs velünk gond, van pénzük! – mondja az áttelepülő románokra célozva biciklije kormányán szorítva egyet. – A románok felviszik a házak árát. Viszont náluk a boltban olcsóbb minden, hetente járunk át! – számol be Ferenc, akinek az ingázás nem jelent gondot: a szabolcsi Nyírbátorban nőtt fel, egykor a híres „fekete vonattal” járt a fővárosba dolgozni. De már nem, frissen kaszált fűvel borított csizmájára pillantva jegyzi meg, hogy neki most itt van munkahelye.

– Szeret itt élni?
– Jó itt. Eljárok kocsmába, megiszom a magamét, azt kész.
– Hát legalább még van kocsma! – vetjük közbe, hiszen Battonyán hamar megszokja a szem a lelakatolt üzleteket, összedőlt házakat, omladozó vakolatokat, üres standokat a piacon.
– Már csak négy van – jelenti ki Ferenc, mi pedig ekkor kérdezünk rá a romániai beköltözők ellenére a csökkenő lakosságszámra.