Harmadszor futok neki ennek a szövegnek. Képtelen vagyok írni a háborúról. Mindig is képtelen voltam. Nem hagyta magát a téma. Nem engedte, hogy elmondjam róla, amit gondolok. Talán azért, mert a háborút inkább érezni lehet, gondolni kevésbé. Legalábbis ha közel jön valahogyan.
Az első csecsen hadjárat idején, a 90-es évek közepén egyszer elhatároztam, hogy megírom, mitől borzalmas nekem, miért érint meg erősebben, mélyebben – furcsa így méricskélni, mentségem legyen, hogy semmi köze az algebrához –, mint a másik rettenet, ami Horvátországban és Boszniában zajlott akkor. Megpróbáltam összeszedni, hiába. Idétlenek, erőtlenek, jelentéktelenek lettek a mondataim. Úgy sejtettem, fontos, hogy ismerem azokat, akik halnak akármelyik oldalon – csecsenekkel is találkoztam életemben, oroszokkal pláne –, de amikor úgy-ahogy megfogalmaztam mindezt, majd elolvastam az eredményt a végén, úgy tűnt, nagy szavakat raktam egymás mellé csupán, a tartalom alig több a semminél.
Fél évig abban a században katonáskodtam 1985-ben, amelyben Ruszlan Labazanov, a csecsen Robin Hood 18 évesen. A későbbi lázadó parancsnok, aki Dzsohar Dudajev testőre is volt, és akiről sosem lehetett pontosan tudni, kivel tart, amíg végül meg nem gyilkolták Samil Baszajev emberei. Ezzel kezdtem volna.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
