Ha bárkit megkérdeznek, mit gondol az életről, beszélni fog a szeretetről, a kitartásról, erkölcsről és alkoholról, nőkről és szerelemről, sorsról és az igen atletikus maratonokról, amiket kiváló egészsége okán és megtartása miatt rendszeresen lefut, mesél majd a családjáról, fájdalmairól, jogról és a kormányról, a hazáról és a halálról, amit majd a hazáért, a maratonért vagy a nőkért „el kell halnia”, a történelemről, bukott csatákról és hatalmas berúgásokról.
Én csupán felvillanó képeket látok. Képeket, amiket tisztán nyelvi értelemben, s nem érzékileg: elszenvedek. Melyeknek nincs kontextusuk, sem távlatuk. Kompozíciókat, melyeknek szélén vagy épp optikai fókuszpontjában jelen vagyok. Ezeknek a képeknek időbelisége és elmesélhető története éppúgy érdektelen, ahogy a közvetlenül utánuk következő „képkockával” való összefüggésük is.
Anyám arca egy kávézóban Szentendrén apám kálváriája előtt. (Fellapozható fabula ez is, eleje van, közepe meg vége… a kép mégsem illeszthető a történetbe, a pillanat, „melyben” anyám lemond a szépségéről, s melyben felismeri, hogy minden eddig elmondhatónak vége szakadt, csak csüng a semmiben.) Beleszív a cigijébe, messzenéz (leszesz ez a szó, mintegy a reménytelenség szinonimája), a háttérben egy szerelmespár férfi tagja emeli jobbját bele az életlen térbe. Mindennapjaink homálya.
Talán azért nem tudok kibékülni az irodalommal, mert jobbára vak.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
