„Belenyomták néha egymásba a bicskát a srácok”

Senki nem kér tőlem hídpénzt, amikor megmászom a Meder utca végén a lépcsőket. Ellenben a kannás bort szorongató három férfi is megkérdezi, mennyi az idő. Mikor közlöm velük, hogy háromnegyed öt, nyugalom ül ki az arcukra, és úgy nézik tovább a közeli Marina lakópark megállíthatatlanul terjeszkedő luxusát: a felírás és a beengedés csak egy óra múlva kezdődik az Isolában. A latin szó jelentése sziget, esetünkben egy elvarázsolt éjjeli menedékhelyet jelöl. A Léthatáron Alapítvány üzemeltetésében álló intézményről rengeteg pletyka keringett: ilyen híresztelés volt, hogy annak idején hídpénzt szedtek az ide tartóktól.

A szóbeszéd alapja az volt, hogy az Isola egyike annak a három fapados hajléktalanellátó intézménynek, ahova ittas vagy bódult állapotban is be lehet jönni. Május 15-étől viszont már a múlt időt kell használnunk, mert bezár az Isola.

– Nehéz itt? – kérdem.
– Néha nem könnyű. Csodákat látni időnként, mert hát nem kisfiúk járnak ide.
– Meséljen egy-két csodát!
– Belenyomták néha egymásba a bicskát vacsora közben a srácok. Mondjuk, ezt nem láttam, csak hallottam, de mindennap van valami, az itteni fiúk nem tejjel üzemelnek, na. Mikor csend van, úgy riadok fel, hogy hol vagyok – meséli nevetve.

A teljes riportot a Magyar Hang május 13-án megjelent, 2022/20. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!