Két kerékre ülni bármely életkorban lehet; falvak szorgos öregasszonyai, délceg öregurai, bár benne vannak a korban, ügyes-bajos dolgaikban csakis biciklin járnak; gyümölcsösbe, szántóra, postára, kisboltba, még vendégségbe is. Az miképp lehetséges, hogy ezek az idősek minden baj nélkül bicikliznek? Hogy olyankor egyiket sem húzza a fránya csúz? Valami hagyományőrző, tudat alatti makacsság tetten érhető; a szorgos munka meg pedálhoz edzi a lábizmokat. Majd’ minden portán már ott az autó, de a bicikli tartja magát. A falusi mindennapokhoz egyenest hozzánőtt.
A nagyvárosi kerékpárutakon hobbikerékpárosok tekernek (el nem lepik sajnos), jó szokás ez, mi tagadás. Néha fiatalabbak munkába is, de nem ez a jellemző. Városon a kerékpározás elsősorban az okos egészségtudatosság jele. Én első osztályos koromtól szeretem, egyfajta szabadságnak gondolom, kiváltképp élvezetes az első lehetséges tavaszi napon, szezont nyitva felülni, száguldva arcfürdőt venni a meleg napsugárban. Előtte csavarokat meghúzni, guminyomást mérni, meglepni magad valami új felszereléssel, térdvédővel, sisakkal.
Két évtizede is már, hogy barátommal közös múltunkban kutakodtunk. Mélyre nem hatoltunk, hogy aki teszi, miért is biciklizik. Mi élvezetes van benne? Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna, tudsz egyáltalán? – kérdeztem. Jól emlékszel – válaszolta a barátom, megtanultam, de sosem vágytam. Nekem ott volt nagy bérházunk kertje – folytatta, ott játszottam a házbeli többiekkel. Én állást foglaltam: sajnálhatja, mert biciklizni jó. Nagyon jó.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
