Bodrog. Kereszt. Úr.

Ennyi gólyát egy helyen én még életemben sosem láttam! Köröznek a falu felett, gázolják az ártér lápjait, boldogan kelepelik világgá a szerzett falatot. Minden oszlopon, minden kéményen fészek, valamit nagyon szeretnek a cakók Bodrogkeresztúron, és erre elégtelen magyarázat a főutcán dicsekvő Gólyavédelmi Központ (ha elégséges volna, a szuverenitás is beérné egy hivatallal). Az épület, amelyben szállást vett a kiállítótér, zsinagógaként működött, amelyben egyébként az a Reb Sájele teljesített szolgálatot, aki éppen száz esztendeje, 1925-ben halt meg a falu vendégszerető csodarabbijaként (és aki oly nagyon volt vendégszerető a legenda szerint, hogy ha valaki visszautasította, mint történetesen egyik veje, azt erőszakkal vagy álmában lakatta jól). Az utcákat ellepő zarándokok hozzá érkeznek, és évek óta már nem csak nagy ünnepére. Bámulatosan ősi és élő az egész karnevál, ahogy a legszentebben vett ószövetségi együgyűséggel tudomást sem vesznek az élet tőlük független folyásáról. És rólam.

Egyik sodrásból a másik mellé – leereszkedem a Bodrog-partra. Viharfelhők sűrűsödnek Olaszliszkára (ott született Reb Sájele), de Tokaj felett is gyűlik az ég. Izgatottan percegnek a bogarak, a folyó egykedvű, mint egy isten. A partról veszem észre nyugatnak a zömök, késő gótikus templomot, Bodrogkeresztúr legöregebb álló építményét, amelyet 1220-ra datál a déli ajtó fölötti véset. Olyan magányos a gólyák és zarándokok égi-földi zajlásában, mintha egy eltemetett kultúra memento morija lenne (talán a pápaválasztás vákuuma szívta Rómába valamennyi hittársam lelkét és szemét, azért kong így az idő is körülötte). A kapu persze zárva, nehogy beszívhassam a húsvéti levegőt, de nyitva van viszont másik imaházam, a borozó. Hogy ne legyen blaszfémia, és kibabráljak a lelkiismeretemmel is, gyorsan fellapozom Hamvast: „Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.”