„Nem kellene megvárni, amíg egy feszültség nyílt háborúvá eszkalálódik”

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) nem tökéletes, de nincs nála jobb fórum a globális problémák kezelésére, vallja Bogyay Katalin. Az ENSZ Társaságok Világszervezetének frissen megválasztott elnökével ’56 tanulságairól, a kulturális diplomácia fontosságáról és a külügyi vezetés megváltozott irányairól beszélgettünk.

– Mórról indulva televíziós újságíró, majd nagykövet, diplomata lett, megjárta Londont, Párizst, New Yorkot, Genfet, könyveket írt, civil szervezeteket alapított. Ennyi állomás után minek tartja ma leginkább magát? 
– Évekkel ezelőtt készítettem egy filmet Peter Ustinovról, s utolsó beszélgetésünkkor megkérdeztem, mit írhatok majd a többszörös Oscar-, Golden Globe- és Emmy-díjas színész, producer, rendező, regény író, színpadi szerző neve mellé. Azt válaszolta, csak annyit írjak, Peter Ustinov, az elég lesz. Nehéz azoknak az embereknek a beskatulyázása, akik sok rétegű munkát végeznek. Nekem hivatalosan két hivatásom volt, illetve van: a televíziós újságírás és a diplomácia, de egyikben sem a klasszikus utat követtem. Egész életemben a színház, a film, a kultúra érdekelt, ezek aztán az UNESCO-ban betöltött pozícióimban teljesedtek ki. Nem szeretném magam szerénytelenül Ustinovhoz hasonlítani, de én is mindig arra törekedtem, hogy reneszánsz ember legyek, ugyanúgy értsek a zenéhez, foglalkozzam oktatással, tudománnyal, tudjak jól kommunikálni, értsem a politikát. Ezért ha az emberek hallják a nevemet, bízom benne, ez önmagában is jelent annyit, hogy nem szükséges mellé titulusokat illeszteni.

– Idén augusztusban önt választották az ENSZ Társaságok Világszövetségének (WFUNA) elnökévé. Miért fontos ez a szervezet?
– Az ENSZ-t, ahová a kormányok delegálnak képviselőket, 1945-ben alapították, majd rá egy évre fogalmazódott meg a gondolat, hogy szükség lenne nemzeti társaságokra, amelyek hidat képeznének az ENSZ és a civil társadalom között, közel hoznák az emberekhez a világszervezetet, ezzel is segítve a célok megvalósulását. Magyarország csak 1955-ben csatlakozhatott az ENSZ-hez, de a Magyar ENSZ Társaságot már 1947-ben megalapították, így mondhatjuk, hogy hazánkban ez a legrégebbi, ma is működő civil szervezet. Amikor én 2021-ben átvettem a társaság vezetését, arra koncentráltam, hogy erősítsük a fiatalokkal való együttműködést, egyetemekkel építettem kapcsolatokat, és azóta is kurzusokat tartok. Ezt szeretném továbbvinni, hiszen fontos célkitűzésünk, hogy egy jobb világot hagyjunk rájuk, mint amit mi örökül kaptunk.

– Kulturális diplomácia és a nők helyzetének javítása: pályaívében gyakran visszaköszön ez a két témakör.
– A kulturális sokszínűségben nagyon hiszek. A falu, Mór, ahol felnőttem, etnikailag és vallásilag is nagyon színes volt, a magyarok mellett svábok, szerbek, horvátok, cigányok, zsidók éltek egymás mellett. Ahogy a természetben is a sokszínűség tartja fenn az élet egyensúlyát, úgy számomra az emberi sokféleség is kimeríthetetlen inspirációnak bizonyult egész eddigi pályámon. Mindig nyitott voltam arra, hogy másokat meghallgassak, kíváncsi voltam, mit, miért gondolnak. Szerintem ez az eredője a valódi dialógusnak, amikor nem utasítjuk el azonnal, ha valaki másképp gondolkodik, hanem próbáljuk őt megérteni. Sőt azt sem zárjuk ki, hogy az érvei meggyőznek bennünket. A diplomáciai tárgyalások alapja a kulturális sokszínűség, egy diplomatának fel kell készülnie a másikból: meg kell értenie a kultúráját, az identitása alapjait. Így lehet csak a népek között valódi odafigyelést, bizalmat építeni. A nők helyzete szintén szívügyem: meg kell őket erősíteni abban, hogy jogaik a férfiakkal egyenrangúan fontosak és ehhez mérten biztosítani kell számukra a lehetőségeket is. Egy ország akkor lehet igazán sikeres, ha a benne rejlő tudást és tapasztalatot teljes egészében kiaknázza. A nők pedig a lakosság felét alkotják, óriási hiba lenne lemondani erről az erőforrásról.

– Számtalan erős regionális szervezet létezik, mennyire időszerű még ma egy olyan globális szervezet, mint az ENSZ?
– Kell egy hely, egy struktúra, ahol valamennyi országnak együtt kell dolgoznia a konfliktusok rendezésén. Hiába vannak egyre befolyásosabb regionális szervezetek, ezek is arra törekednek, hogy az ENSZ-szel együttműködhessenek, ami érthető, hiszen kiterjedt konfliktusok globális megoldásokkal kezelhetők. Erről jut eszembe egy történet, amit a Solti családtól tudok: az ENSZ alapításának 50. évfordulójára az akkori főtitkár, Butrosz Butrosz-Gáli a világhírű magyar karmestert, Solti Györgyöt kérte fel, hogy állítson össze saját elképzelése szerint egy zenei előadást. Solti elhatározta, hogy a világ legjobb zenekaraiból a legkiválóbb muzsikusokat hívja meg, akik az előadáson fognak először találkozni. Azt az üzenetet kívánta közvetíteni a politikusok felé, mindenkinek nagyon kell figyelnie a másikra, mert csak így szólalhat meg a zene a maga szépségében. Ez a valódi nemzetközi együttműködés.