Dúró Dóra és Szűz Mária. Aztán Takács László, valamint Ágoston Pál. Majd Csibi Krisztina, mindjárt kétszer. Sosem fordult elő az, hogy egy olyan faluban, ahol először járunk, minden szembejövő arcot azonnal felismerjünk, ám a tolnai, közel hatszáz fős Szálkán mégis ez történt. Ennek oka pedig az, hogy a községen úgy tudtunk kétszer végigmenni, hogy egyetlen járókelőbe sem botlottunk, így aztán az arcok a január 12-én esedékes, Potápi Árpád kormánypárti honatya halála miatt kiírt időközi országgyűlési választás okán kifüggesztett plakátokról, illetve a főtérre kitett betlehemes jászolból köszönnek vissza ránk.

– Lehet, nem is nagyon fognak mással találkozni, maximum ha elcsípnek valakit, aki valamiért nem ment ma dolgozni – mondja Varga Róbert, aki amúgy szintén nem szálkai: Bátaapátiból érkezett, és a szinte csupa szekszárdiak utcájában, a Napfényben dolgozik egy udvarcsinosításon. Ami egyébként feltűnően gyakori jelenség a megyeszékhelyieken túl fővárosi és külföldről érkezőkkel folyamatosan bővülő és gyarapodó Szálkán. Sorra váltakoznak a hagyományőrző módra felújított takaros és a kicsit kivagyian modern épületek a hetvenes években létesített tavának köszönhetően üdülőfalunak számító településen. Ahol abszurdum, de az a leosztás, hogy járási, közigazgatási értelemben a megyeszékhely Szekszárdhoz tartoznak, a választást tekintve viszont már Bonyhádhoz. 

– Így jött ki politikailag, na – hallatszik egy felpattintott dobozos sör mellől a település kisboltjában.

• Mennyiben különbözik egymástól a két szomszédos falu?
• Mit mondanak a helyiek a közelgő választásról?
• Mi történt a választási plakátokkal?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap január 16-ig kapható 2025/2 számban. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz