A kánon egyesek szerint a túltermelés kikényszerítette minőségi iránytű. Úgy egyébként latin közvetítéssel kapott görög (héber, akkád…) szó, jelentése nád, nádszál. Metaforizálva: zsinórmérték. Szakralizálva: szentté avatás. Amikor a Biblia szövegeit a zsinatok kanonizálták, valójában az isteni sugalmazottságot mint egyetlen hitelesítő forrást igazolták vagy vetették el. Amik kívül rekedtek, apokrifek: kétes eredetűek – nem eretnek írások feltétlen, de oltáron nincs helyük. Nagy bölcsességű férfiak a hitéleti túltermelés mágnesviharában betájolták a hányódó lelkek busszoláját. A kanonizált ugyanis – vallási értelemben –: rögzült, végleges, múlhatatlan. A nemzeti, irodalmi és más művészeti kánonok már mozgékonyabbak, tekintélyes nők és férfiak szokták őket képezni, koptatni, korrigálni. Az új kánonok már hajlanak, mint a nádszál. Olyanfélék, mint a helyesírás. Mert a helyesírás is egyszerre preskriptív, azaz előíró, illetve deskriptív, azaz leíró – szabályokat fektet le, ugyanakkor nyelvhasználói szokásokat emel szabállyá.
A kánonok is így jártak. Kellene rajzolniuk egy olyan halmazt, amelynek elemei esztétikai, történelmi-tradíciós és oktatási szempontból megőrzésre méltók, igazodásra alkalmasak. De figyelmen kívül hagyhatják vajon a tömegek ítéletét? (Egyáltalán ítélhet-e, tud-e ítélni a tömeg?) Ahogyan a nyelvművelés beavatkozik a nyelv organikus fejlődésébe, a kanonizáció úgy intézményesíti a természetes, transzgenerációs hagyományképzést. Az első kérdés ugyanis csak az lehet, kinek van joga zsinórmértékkel méricskélni a kultúrát – ki lehet ma „hetven bölcs” és zsinat és inkvizíció?
Emlékeznek még „A Nagy Könyv”-szavazásra? 2005 februárjában indult, az év decemberében ért véget, és bár voltak izgalmas részeredmények, végül győzött a papírforma. Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, Szabó Magda: Abigél. Az első tízben egyébként hat világirodalmi sláger: 1984, Micimackó, A kis herceg, A Gyűrűk ura, Harry Potter és a bölcsek köve, A Mester és Margarita. Két irányból is közelíthetünk. Egyfelől nem lehet nem észrevenni, hogy a címek között – különösen magyar fronton – erősen felülreprezentáltak a tananyagi kötelezők és a filmesítések. Ami jelentheti, hogy sokak számára, akik éltek a részvételiség lehetőségével (sokkal többen, mint az Egyesült Királyság vagy Németország hasonló kampányaiban!), ezek az utolsó meghatározó könyvélmények, vagyis személyes preferenciájuk erősen tekintély- és kánonalapú. De mennyire mértékadó a véleménye valakinek, aki az ismerősség alapján választ; egyáltalán szereti ő azokat a könyveket, olvassa őket, vagy csak meg akar felelni egy vélelmezett műveltségi elvárásnak; van összehasonlításra elégséges más tapasztalata? Leegyszerűsítve: beszélhetünk stílusról, ízlésről ott, ahol nincs valódi választás?
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
