Van az irodalomnak egy nagyon prózai definíciója. Nyelvből van, rögzített, hozzáférhető. Irodalom a villamosjegy hátulja (Örkény: Mi mindent kell tudni), az áruházreklám (Romhányi: Minden szinten szinte minden), a pénztári tájékoztató (Áfásszámla-igényét kérjük, előre jelezze), a betűkből varrt tetoválás, még ha a petyhüdt ágyékon „Róza” is lesz idővel „Horthy Miklós legvitézebb matróza”; és ami arról beszél, mi az irodalom, az is irodalom. Nem irodalom viszont a legszebb vers sem, ha megköltöm, aztán elfelejtem – a kéziratok viszont nem égnek el, mondja Woland, amikor a kétségbeesett Mester tűzre veti Poncius Pilátusról szóló regényét, szóval van arról vitatkoznivaló, mikortól és meddig van valami; „jár-kel az új venyigékben a bor már”, skandálja az Ibükosz-vers (Töredék a tavaszról), szóval előbb van, mint lenne, és ha megiszom, az a bor nem elmúlik, éppen hogy lényegévé, testemmé-lelkemmé olvad, mint az eucharisztia, szóval tovább lesz, mint van. „Ami meghalt, az is él, sőt, bizonyos szempontból csakis az él igazán”, de Ottlik mélységes igazságáról majd a „Visszakóstolás veszélyei”-ben próbálkozom.
Szóval mindezt csak azért írom megint, mert a bornak is lehet ilyen prózai megfejtést adni. A nyelv itt a szőlő. Rögzítés, ha az erjedő lé nem pukkan ki a bogyókkal, hanem kerül helyette amforába, kvevribe, hordóba, tartályba. Hozzáférésünk az áruházi polc meg a diófás pince, a borbisztró meg a hordócsap. Természetes érzékünk irodalomnak a könyvet tekinti. Fogható, tapintható, szagolható; sárgul, szakad, dohosul: van. Az irodalmi kánon közkeletű alapegysége a kötet. Amit írok, a villogó kurzor örök fenyegetésében él. Aztán sajtóhibáival, gondolattá még nem szilárduló megérzéseivel mégis megáll a papíron, mint akit hirtelen ér utol a halál. A szöveg kihal az életből, elfelejti őt a változás, mint régen látott szerelmünket az emlékezet. De így is él, sőt, bizonyos szempontból így él csak igazán. Természetes érzékünk bornak azt hiszi, amit dugó vagy csavarzár konzervál. Bátortalan szerveink csak az anyagnak meg a kontúroknak hisznek. S ha így van, a borkánon alapegysége a palack: azt fogadjuk el bornak, amit letöltenek, fölcímkéznek, zárjegyeznek. Az a borítója, lapja, fülszövege, impresszuma. Az hitelesíti. Ugye értik: nem azt mondom, csak az irodalom, ami könyv – csak az bor, ami palack. Mégis egyfajta közérzeti konszenzus.
Viszont érezzük, ezzel nem vagyunk készen.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
