Buszifikáció

Ne menjek oda, ezt mondja mindenki, aki képben van. Legyek türelmes, egy-két év, és úgyis vége lesz. Vagy ha mégsem, túllibbenek a korhatáron. Annyira nincs meszsze az a hatvanas. Rengetegszer írtam már arról, hogy hogy ment ez a szovjet időkben. Komplett generációk mindent meghatározó alapélménye volt a határ. A szögesdrót kerítés és a totális átjárhatatlanság. Miközben a magyarországi magyarok a hetvenes–nyolcvanas években amiatt búslakodtak, hogy rettentő nehéz kék útlevélhez jutniuk és a Nyugatot látniuk, mi, kárpátaljaiak sehová sem mehettünk. Magyarországra sem. Amikor lazultak kicsit a dolgok, és sikerült rokonokra szert tennünk nagy nehezen, akkor indulhattunk útnak. Ide, elvileg kétévente. Nekem tizenhat évesen, 1982-ben jött össze az első kaland, és 1987-ben a második, a közbeeső korszakból két évet elvitt a fehéroroszországi sorkatonai szolgálat. Magyarország, amíg elérhetetlen volt, mindig hiányzott nagyon.

Ám a Szovjetunió a kétpólusú világrenddel karöltve romba dőlt, a határ átjárhatóvá vált, Magyarország pedig elérhetővé. Átjártuk, elértük, gyűjtöttünk bátorságot, megpróbálkoztunk egy másik élettel. Máshol, másokkal, máshogyan. Utólag úgy tűnik, bejött. Igaz, a számvetés ideje nem jött még el, egyelőre nem kell rohanni a tért ölelő konzekvenciák levonásával. Nem volt honvágyam soha. Szülőföldemmel szembeni vélt tartozásaim rendezhetetlen mivolta felett el-elmerengtem olykor, de effajta érzeteim sem súlyosbodtak veszélyes mértékűvé.

Persze visszajártunk rendszeresen. Kezdetben elégedetten konstatáltuk újra és újra, milyen jó, hogy úgy döntöttünk, ahogy. Később örültünk annak is, amikor azt láttuk, hogy az a szerencsétlen ország is megtalálhatja az egyensúlyát, ami a birodalom romjain létrejött. Nem részletezem, erről is született számtalan szöveg. A lényeg, hogy azzal a csámpás, idétlen, oligarchisztikus evolúcióval is meglettem volna a magam részéről időtlen időkig. Biztos vagyok benne, hogy nem csupán én, hanem ukránok milliói és kárpátaljai magyarok tízezrei is velem együtt. Miközben ők élni szerettek volna, én csak piszkálgatni a gyökereimet, évente kétszer-háromszor. A történelem azonban (és azok, akik alakítják) másképpen határozott.