Pár óra múlva jön a portás, és beenged a terembe, én most már nem megyek vissza a koliba, mondja a fiatal fiú. Balázs és Helga a képzőművészeti egyetem lépcsőjén ül, hajnali négy körül, részegen. Az Andrássy úton csend honol, az elegáns, ódon épületek ablakai sötéten bámulnak, csak itt-ott tűnik fel valami halvány fényfolt. De akkor ugyanaz a ruha lesz rajtam, mint tegnap, mondja Balázs. Senki nem emlékszik már a tegnapi ruhádra. Korszakok teltek el azóta. Ezen röhögni kezdenek.
Ott tartottunk, mondja rekedt hangon Helga, hogy te azért kezdted el ezt az egyetemet, mert el akartál tűnni Komáromból, én meg azért, mert az anyám ezt akarta. Jól jártunk mindketten. Jó, de legalább a te anyádnak van egy víziója, mondja Balázs – a vízió szónál felemeli hosszú mutatóujját –, hogy vezető értelmiségi legyél, mint ő maga. Ő csak hiszi magáról, hogy vezető értelmiségi, hördül fel Helga, mert a barátai azok. De hát ennyi elég ehhez, nem? – kérdezi Balázs, majd ismét röhögnek. Én azt unom már rohadtul, folytatja Balázs, hogy a húgom gyerekének a szaráról többet beszélgetünk otthon Komáromban, mint arról, hogy én hogy érzem itt magam, meg mit akarok itt a képzőn. Hogy mennyit tudok Caravaggióról meg hogy miket festek meg milyen itt élni. Apám egyedül annyit kérdez, hogy mennyiért lehet ezeket eladni. Érted? Hogy majd sokba kerülnek-e ezek? Továbbá unom már, hogy azt hallgatom, hogy állandóan buziznak otthon. De hát az vagy, mondja Helga. Újra röhögnek. Balázs fojtott gurgulázó hangon, Helga öblösen. Ajtócsapódás hangját hallják a bábszínház felől. Ne ilyen hangosan, te barom. Felkelnek a bábok. Röhögés. Inkább bábnak kellett volna jelentkeznem ide, a bábszínházba.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
