Cenzúra

Addig is írtam ilyen-olyan verseket, szerintem inkább semmilyeneket, értem el kisebb-nagyobb sikereket, de végleg a kétezer-huszonhármas év hideg tavaszán húztak ki a gimnáziumi irodalom-tananyagból. Emlékszem, hogy az oktatási biztos körlevélben adta ki a korosztályos tankönyv hatvankilencedik oldalának preparációját – „vegyünk egy szikét, majd az inkriminált tízszer tízes területet kimetszve szüntessük meg a tananyagban fennálló feszültséget”, idézte a szöveg a feldúlt parancsot.

Szomorúnak kellett volna lennem, hiszen egy alkotó számára ez a vég, amikor kegyvesztetté válik, amikor a jövő nemzedéke számára már a múlt részét sem képezheti. Gyorsan ívelő pályám előrevetítette sorsomat, a mérvadó birodalomkritikusok szerint akkor vívtam ki a döntéshozók ellenszenvét, amikor költői munkásságom igazán egységessé és fajsúlyossá vált, amikor a formai világ, amivel addig csak kísérleteztem, testet öltött. Igazuk lehetett, mert strófáim fokozatosan elfoglalták a főváros utcáit.