Cicciolina Bécsből, szőrös krumplival

Van a brünni kertek alatt egy hipermarket, amit igyekszem nagy ívben elkerülni. Az élelmiszer-áruházak az én világomban ugyanis némiképp hasonlítanak a dúsított uránra – mármint abban a tekintetben, hogy amennyiben elérik a kritikus tömeget (a boltok esetében: a kritikus méretet), akkor atomrobbanás következik be.

Legalábbis atomrobbanás közeli állapotot tud a kedélyemben előidézni az, amikor már öt perce kajtatok egyetlen irányban a kitudjahányezer négyzetméteres áruházban, azt próbálva kiókumlálni például, merre leledzik az a részleg, ahol élesztőt lehet kapni, aztán a keresés végeztével találok három méternyi élesztőt, harmincféle kiszerelésben, márkamegjelöléssel és csomagolással.

Egy élesztő kell, nem harmincféle, mormolom ilyenkor magam elé halkan (legalábbis reményeim szerint), aztán önkéntelenül visszaidézem azokat az időket, amikor még nem kopasz negyvenes, hanem kócos hatéves voltam, és minden sokkal egyszerűbb volt, mint mostanság. Ha más nem is, akkor az élesztővásárlás mindenképp. Merthogy akkor tényleg csak egyféle volt belőle.