Csak a nihil

Csak a nihil

Cseh Tamás a színpadon, 2006 augusztusában (Fotó: Wikipedia/Kalesszin)

Gyere, és horkold át velem az éjszakát, dallamtapadásom van, ez a hülyeség kattog a fejemben napok óta. Az eredetiben persze nem horkold van, hanem táncold, csak hát táncolásról szó sem lehet, sose volt hozzá affinitásom. Mást ne mondjak, anno decibel a Hair c. filmalkotás is azért okozott mérhetetlen csalódást, amikor sikerült megnéznem az elejétől a végéig a tévében – előzőleg csak a záró képsorokat láttam valahol, és azok nagyon tetszettek, meg olvastam is róla sokat –, mert agyba-főbe ugrándozták magukat a szereplők benne ahelyett, hogy jóval több megfontoltsággal és visszafogottsággal, illetve szofisztikáltabb filozófiai megalapozottsággal utasították volna el a fennálló világrendet.

(És akkor arról még nem is beszéltem, hogy diszkóban mindössze kétszer jártam életemben, az egyik akkor volt, öt perc erejéig, amikor szerény barátom megkért, hogy menjek be, és hívjak ki egy lányt, akivel mindenáron beszélni szeretett volna, de saját lábúlag képtelen volt átlépni az intézmény kapuját ismeretlen eredetű lelki okokból.)

Akárhogy is, szerencsés lenne elmozdulnom más dallamok felé, ha már amúgy is szó esett a világrendről szőrmentén, jöhetne például a három évtizedes Cseh–Bereményi-dal a rendszerváltogatás környékéről, aminek az volt a címe, hogy Ideálom. Körülbelül úgy kezdődött, hogy már féltem, nem lesz ideálom, éjjel-nappal várom, még sincs ideálom, csak a nihil, majd úgy folytatódott, hogy miért van ez mindig, így lesz a sírig, ezt rágod mindig, ó balga, balga, túl igényes fajta, mondd azt, le van szarva, élj vígan.

Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1490 forint!

Előfizetek
Már előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!