Cserhalmi György: Fel kéne szabadulni már

Az unokám azonnal kitűzte a mellkasára, elment vele biciklizni, és mindenkinek megmutatta az utcában. Jó hírvivője volt a nagyapa díjának. Attól könnybe lábadt a szemem, és nekem ennél több nem is kell – idézi fel Cserhalmi György az idén augusztus 20-án kapott Magyar Érdemrend nagykeresztjének sorsát. A művésszel Nagy Ervin válaszáról, a gyermekvédelem helyzetéről, Unger Anna védelméről, a felrobbantott Nemzeti Színházról, Gobbi Hilda nevetéséről, a lenyelt fogkefékről és a révfülöpi temető üzenetéről beszélgettünk.

– Nyílt levélben üzent Nagy Ervinnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül zajló eseményekről, s bár nem várt választ, a kulturális államtitkár reagált. Megnyugtatta a válasza?
– Ha valóban reagálni akart volna, akkor arra van mód és lehetőség: ismeri a telefonszámomat, én is az övét.

– Levelében azt írta, az Antall-kormány időszakából ismert „ejtőernyőzést” juttatja eszébe az, hogy az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumába olyanok is bekerültek, akiket az egyetem fideszes elfoglalásához, illetve Vidnyánszky Attilához köthető szenátus jelölt. Nagy Ervin a Telexnek írt reakciójában azt hangsúlyozta, ez a rendszer maga, amelynek leváltása jelenleg is zajlik. „Olyan szakmai közeget szeretnénk teremteni, ahol nem az számít, kinek milyen kapcsolatai vannak, hanem az, hogy milyen gondolatai, szakmai teljesítménye és javaslatai” – fogalmazott és egyben együttgondolkodást, együttműködést kért. Ön számára elfogadható ez a magyarázat?
– Nagy Ervin tőlem nem kért együttműködést. Nem véletlenül tettem oda azt a szót: nem üzenet volt, jeleztem is, hogy nem kérek választ. De úgy gondolom, azt a levelet nem ő írta, valakivel megíratták. Ha mégis ő fogalmazta meg, az nem vet rá jó fényt. És amit abban látok, az nem válasz a felvetésemre. A rendszerváltás fényében nem tudom értelmezni a mondanivalóját. De lehet, hogy ez az én hibám.

– Hogyan látja, miért nem sikerül megnyugtató megoldást találni az SZFE helyzetére? Ön szerint minek kéne történnie?
– Jó lenne, ha nálam lenne a bölcsek köve. Egy biztos: amikor az azóta elhunyt színházigazgató, főrendező, Kerényi Imre ajkát elhagyta az a mondat, hogy „most mi jövünk”, akkor kórusban üvöltöttünk fel sokan, hogy egy ilyen pici országban ez a legkárosabb üzenet, ami elhangozhatott. Semmiféleképpen nem kéne követni. Úgy tűnik, a politika szintjén is meghallották ezt végre, hiszen most erre hivatkoznak. Nem tudom, hogyan kéne rendezni az SZFE ügyét: nem állnak információk a rendelkezésemre, de gondolom, tucatszámra buknak felszínre olyan problémák, amelyekről korábban nem volt tudomásunk. Emlékszem olyan kulturális miniszterre az Antall-kormány idején, aki idegsokkot kapott, amikor szembesült a dolgokkal. És egy kicsikét – hogy is mondjam – kikéredzkedett a politikából. Az SZFE egy szimbólum. A modellváltáskor rengeteg fiatal kiállt az egyeteméért, az oktatóiért, és akkor a társadalom egy része azzal szembesült, hogy nem számít a szavuk, a kívánságuk, az elvárásaik. Áprilisban 400 ezer fiatal ember szavazott, és nagyobb részük állítólag a Tisza Pártra. Ez nagyon fontos fundamentuma volt a mostani kormányváltásnak. Na, most nekik azt mondani, hogy gyakorlatilag majdnem minden úgy marad, ahogy volt, az elfogadhatatlan. A kollégáimmal való beszélgetésekből pedig nem úgy tűnik, hogy magányos harcos lennék ebben az ügyben. Én semmi mást nem várok el, csak egy méltó választ – ha már válaszolni akarnak –, nem pedig azt, hogy a protekciót fölváltja a gondolat. Mert ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor erre reagálhatnék azzal, hogy csak az én életemben ez a protekció mekkora karriert futott be: volt szocialista összeköttetés, volt kapcsolati tőke, volt NER, és most hirtelen gondolat lett? Gondolkodjunk már!