Csodálatos emberek

Kozma Endre vendégtanárként érkezett hozzánk a nyolcvanas évek közepén Budapestről, azokban a kivételes időkben, amikor éppen úgy tűnt, hogy kinyílhatnak bizonyos kapuk, amelyekről korábban eszünkbe sem jutott, hogy nem maradnak zárva örökre (ha már itt tartunk: nyugodjon békében Mihail Szergejevics Gorbacsov, nem érdekelnek a bűnei, kizárólag az érdemeivel vagyok hajlandó foglalkozni), és egykettőre kiderült, hogy nem pusztán a nyelvészetről fogunk többet tudni neki köszönhetően, mint amennyit nélküle tudhattunk volna, hanem sok minden másról is még. 25-ös szobája az ungvári egyetem 4-es számú kollégiumában afféle kulturális központ lett, tele volt könyvekkel, lemezekkel, diákokkal, beszélgetésekkel, dohányfüsttel, hajnalig üldögéltünk nála rendszerint, ittuk a teát, szívtuk a Helikont vagy az Orbitát, hallgattuk őt, egymást és a zenét, miközben sebesen közelített súlyos fordulópontjához a történelem.

Biztos, hogy Kozma Endrétől tanultam a legtöbbet arról, hogyan érdemes figyelni-szemlélni a világ dolgait, amennyiben a lényegükre volnék kíváncsi, ebből éltem egész életemben.

De Kozma Endrének hála ismertem meg Sebő Ferencet is. Nyilván tudtam azelőtt is, hogy van egy ilyen ember, csakhogy nem különösebben kedveltem a népzenét, kiskölyök koromban őszinte, kőkemény rocker voltam, később progrockos-elszállós hippi, még később nihilista punkszerűség – jórészt a kézenfekvő külsőségek nélkül –, és e szakaszok idején még nem sejthettem, hogy a népdalok szövegeinél sűrűbb és mélyebb dalszövegek nemigen vannak, vagy hogy a Muzsikás első lemeze például tőrőlmetszett pszichedelikus metál.