Margitot harminc éve ismerem. Annak idején egy utcában laktunk Budán, közel a Déli pályaudvarhoz. Reggelente az ablakban vártam, hogy kilépjen a szürke járdára, és tűsarkú cipőjében végigkopogjon rajta. Igencsak szemrevaló teremtés volt. Hullámos szőke haja a vállát verdeste, alakját pontos ívek és lágy hajlatok jellemezték. Örökké mosolygott, szinte soha nem láttam búsulni. Az egykori MOM-ban dolgozott mint betanított lapesztergályos. A kemény, három műszakos munka meg se kottyant neki. Legalábbis egy darabig nem okozott problémát.
Aztán egyszer csak a formás lábikrán megjelentek a csúnya visszerek. Ekkor már korosabb volt, de nem látszott rajta. Később viszont egyre sűrűbben ment betegállományba, és utána hosszú ideig lábadozott. A vezetőség megsajnálta, és áthelyezték a portára. Ott ismerkedett meg az üzem egyik kertészével, akihez nemsokára odaköltözött. Felhőtlen boldogságuk nem tartott sokáig, társa hamarosan meghalt. Margit ezt a sorscsapást nehezen viselte. Rendszeresen berúgott, ilyenkor idegenek vitték haza. Depresszió is kínozta: nem törődött senkivel és semmivel. Eközben a gyár is megroppant. Rengeteg embert foglalkoztattak, ám a munkalehetőség napról napra csökkent. Könyörtelenül bekövetkezett a leépítés. Egy szép napon Margitra sem számítottak már. Úgy látszott, hogy ez a trauma végképp megrendíti, de mintha márványból faragták volna, utcaseprőnek jelentkezett. Ez idő tájt már egy hatodik kerületi bérlakásban élt. Szerencsére a környéken kellett sepregetnie, így aztán többször hazaballagott egy kicsit pihenni. A kirendeltségen tudtak róla, de nem sérelmezték.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!