Édesapám fényképész volt. Utolsó találkozásunkkor nekem adta egyetlen megmaradt fényképezőgépét, amit máig relikviaként őrzök, mint egyetlen apai örökségem. Ennyi maradt nekem a Weiner családból, na meg az emlékek. Érthető tehát, hogy elfogult vagyok a fényképezés és a fotóművészet iránt. Különösen nagy kedvencem volt mindig is – és gondolom nem csak nekem –: André Kertész, aki az elmúlt évszázad egyik legnagyobb hatású fotósa volt. Több ponton kapcsolódom vele, mint elsőre gondolhatnánk, nemcsak a fotózás, hanem a méhészet terén is. Édesapám abból élt az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején, hogy Pannonhalmán és Egerben – itt születtem – az érkező kiránduló csoportokat fotózta, majd, amíg azok megnézték az apátságot vagy a várat, ő előhívta a csoportképeket, nagyította és végül eladta nekik. Rendszeresen beállított a csoportkép közepére, így aztán számtalan olyan fotó lehet az egri vár és a pannonhalmi apátság előtt, ahol egy kis, fekete, göndör kölyök guggol az osztályok, nyugdíjascsoportok, kirándulók között. Az a kölyök én voltam valaha. Sosem felejtem el apu laborját, a vegyszerek illatát, a piros fényt, az előhívott képeket, a csodálatos rábeszélő erejét, ahogyan végül mindig eladta ezeket a fotókat azoknak, akikről készültek. Nem művész volt, talán csak egyetlen művészi értékű fotót találtam hagyatékában, de hibátlanul fotózott, és mindig el tudta adni a munkáit.

A rendszerváltás után aztán előkerültek nyugatra szakadt rokonaim, akik először hoztak Polaroidot magukkal, s ez már tízévesen magával ragadott. Ekkor már verseket írtam és fotóztam is. Van egy féltve őrzött sorozatom ebből az időszakból. Végül a fotózás amolyan úri paszszió maradt, időről időre felerősödött és gyakran elhalkult. Amikor fotóztam, mindig apuval is beszélgettem kissé, és talán a Weinerekkel, akiket elvesztettem. „Az érzéseimet fotóztam” – mondta André Kertész, s én sem mondhatnám máshogy. Később visszataláltam a Polaroidhoz, erről írtam is egy esszét (Polaroid poézis), és elmélyültem benne.

Elkezdett érdekelni, hogy az általam nagyra tartott művészek, úgy mint Tarkovszkij, Warhol, Ulay, vagy éppen André Kertész hogyan és miért használták ezt a formátumot. A Mai Manó Ház könyvtárában találtam egy könyvet André Kertész polaroidjairól, s igen nagy hatással volt rám. Mindennek tíz éve. Aztán 2024-ben, André Kertész születésének százharmincadik évfordulóján olvastam, hogy Esztergomban kiállítás nyílik a művész igen kiváló, esztergomi kötődésű műveiből. Sajnos lemaradtam róla, mert méhészkednem kellett, de beszereztem a kapcsolódó kiadványokat, megnéztem a fotókat, és elkezdtem feleleveníteni Kertésszel kapcsolatos gondolataimat.