Fekszik az utolsó Maas a clydebanki hospice-ház szobájában, és érezhetően elege van a világból. A zavarosan és kényszeresen beszélő betegtársból, a kötelező sietséggel surranó ápolókból, a lelkes látogatókból, az egész, számára áldatlannak tűnő helyzetből s legfőképpen saját magából. Pedig a Saint Margaret of Scotland Hospice az Egyesült Királyság feltehetően egyik legjobb gondozó intézménye, amely – így szól az ajánlás a világhálón – Glasgow idilli zöldövezetében immár 60 éve szolgálja a rászorulókat. Igazi viktoriánus intézmény, szigorú renddel, feszes időbeosztással, kiszámított udvariassággal, katonás fegyelemmel, ritkán tetten érhető mosollyal.
„I am fed up!” – mondja az utolsó Maas. Vagyis hogy torkig van ezzel az egésszel: a fegyelemmel, a renddel, a kötöttségekkel. Most éppen a látogatókkal is. Legalábbis azzal a kettővel, akik az imént érkeztek, s érkezésükkel egyszerre megtöltik az egész szobát. „Mit kívánnak tőlem?”– kérdezi az utolsó Maas, azzal a metszően pontos fogalmazással, amely ebben a környezetben különösen váratlanul hat. Az oral memorykat gyűjtő alapítvány két embere elbizonytalanodik: ők igazán nem akarnak zavarni, de talán, ha mesélne az édesapjáról, a szüleiről, arról, hogy mikor és hogyan érkezett a királyságba…
„Apám, Ernest Maas gyapjú- és csipkegyáros volt Berlinben…” – kezdi az utolsó Maas iskolás hangon, mintha csak leckét mondana föl. Majd megismétli, immár bizonytalanul, szaggatottan: apám… Ernest… gyáros… kereskedő…
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
