Elefánt a Deák téren

Tyű-tyű-tyű, tyű-tyű-tyű! A templom mellett áll, szinte a falhoz simulva. Mindig itt van, legyen eső vagy agyforraló hőség. Tartja értékes helyét, amit nem ököljog vagy balhék árán, csakis kitartásával szerzett meg magának. Tyű-tyű-tyű, tyű-tyű-tyű! – bizonyos időközönként belefúj a furulyába. Halk, mégis éles jelet küld a világba, mint egy Naprendszertől távolodó, meghibásodott műhold: itt vagyok, itt vagyok, vagyok… Fején elefántfüles-ormányos sapka, arca naptól cserzett. Előre görnyedve, összehúzott szemmel méregeti a járókelőket, nézi, hogy gyűlnek dobozkájában a százasok. Aztán újra leadja a jelet.

A trükk működik. A hallótávolságba érkező járókelők zavartan mosolyognak, a durvábbja röhög – „Na, így én is tudok játszani” – de a követelőző tyű-tyű-tyű meg a sapka azért megteszi a magáét. Ha csak egy pillanatra, de kibillenünk a komfortzónából; nehéz figyelmen kívül hagyni, mikor egy jelmezes öregember kér tőlünk szavak nélkül segítséget. Talán a szívfacsaró látvány kedvéért öltözött furulyázó elefántnak – talán őrült, aki magát emberbűvölőnek, ellenállhatatlan dallam teremtőjének képzeli. Ám annyira mégis tudatos, hogy felmérje, milyen hatást vált ki, és profitál is a zavarodottságunkból.

A teljes cikket a Magyar Hang június 3-án megjelent, 2022/23. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!