A nevem… Hát igen, pedig felírtam, csak mindig kimegy a fejemből, hova teszem ezeket a fontos cetliket. Áhám, megvan, a bejárati ajtóra ragasztottam mindet, a sárgák a nevek, a rózsaszínűek a telefonszámok, a fehérekre meg az elintézendő dolgokat jegyzetelem, amíg az eszemben vannak; múlt hónapban kikapcsolták az áramot, mert elfelejtettem befizetni a számlát. Két napba telt, mire újra lőn világosság. Jobb az ilyesmit megelőzni. Szóval a nevem… Nem fontos, mint ahogyan senki másé sem az. Vagy annyiból mégis, hogy az egész ezzel kezdődött – furcsa, a stációim mennyire mélyen megmaradtak az emlékezetemben.
Az volt a második hullám. A semmiből a homlokomba bökő, éles fájdalomra ébredtem. Percekig tartott csupán, mégis megviselt, és meg is ijesztett, mert korábban hasonlót sem éreztem. Azután, ahogy bezuhant, oly hirtelen szívódott fel a kín, tompa zsongás maradt, délutánra már az sem. Estére bedugult az orrom, semmi komoly, két napig bíbelődtem vele, tán, ha egy csomag papír zsebkendőt fújtam tele. Amennyiben a közvetlen kollégám nem produkál pozitív eredményt, eszembe nem jutott volna tesztre menni. Persze pozitív lett az enyém is. Tíz nap értelmetlennek tűnő karantén, ez volt a legsúlyosabb mellékhatás. Gondoltam akkor.
A teljes cikket a Magyar Hang december 17-én megjelent karácsonyi dupla számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
