A történetek előbb-utóbb már csak körbeírják magukat, menekülnek a saját végük elől, unalomba fulladnak. A fák története viszont leírhatatlan, csak elmúlásukat tudjuk rögzíteni. Áll egy platán Badacsonytomajon, a Szent Imre-templom előtt, amit a köznyelv csak bazalttemplomként ismer. Az a platán idősebb, mint a templom épülete, 1890-ben ültették, akkor még állt kicsit feljebb az 1757-ben épített régi barokk templom is, amit 1931-ben lebontottak. Van-e egy platánnak saját története, vagy percepció nélkül marad, amint azok a névtelenek, akik elsétálnak törzse mellett az évtizedek alatt?

Híres platán a Rudas fürdő mellett álló, méltóságteljes vénség, még látta Krúdyt, Márait a Duna felé ballagni álmosan egy-egy hosszú éjszaka és a gőz után. Ez itt egy kevésbé ismert jószág, és jobbára a szemközti, bezárás előtt álló vagy már bezárt Sörpatika vendégeit figyeli, a kis hentesüzletet meg a háztetők felett a Gulácsot. Most az egyházközség elnökségének egyik tagja és a kántor kezdeményezésére kivágni tervezik. Miért? Állítólag beteg, vagy azért, mert eltakarja (elcsúfítja – sic!) a templom épületét. Ki tudja biztosan? A két derék tomaji tűzoltó sem, akiknek talán csak az ükszülei éltek még az ezernyolcszázas évek végén, s akik ismerkedősre itták magukat a tapolcai tó melletti bárban. Most összeszorított ököllel, nekikeseredve mondják nekem, hogy régen minden jobb volt, majd hozzáteszik, hogy náluk még valódi egyenlőség van, a százados is a bajtársuk, mert nekik nincs főnökük, főnök csak az indiánok között létezik. Névtelenek maradnak a nagy, közös történetben, melynek eme felvillanásszerű pár perce alatt elfogyasztottunk együtt és a bajtársiasság jegyében pár pohár égetett szeszes italt az esteledő városka közepén, amint nyilván névtelenek maradnak a fakivágást elrendelő urak, akik a magyar haza sorsát ismeretlen „katonaként”, „szürke eminenciásként” igyekeznek mindig a „legjobb” belátásuk szerint megmenteni.