Ezerkilencszáznyolcvanhét nyarán, az első keresetemből vettem egy írógépet. Tizennégy éves múltam, és diákmunka keretében dolgoztam a megyei kórház kertészetén. Már nem emlékszem, ki akarta ezt a diákmunkát, én-e, vagy a szüleim, de zsebpénznek nem jött rosszul. Úgy sem, hogy amíg eljutottam első fizetésemig, elég sokat unatkoztam. A kertészeten egyedül voltam diák, sőt az ott dolgozók javarészt nyugdíj előtt álló emberek voltak, akik igyekeztek pátyolgatni, úgymond egyengetni az utamat ez alatt a röpke két hét alatt, de hát már csak a köztünk lévő évtizedek okán sem nagyon találtuk meg a közös hangot. Munkakezdés előtt magamban gubbasztottam a karbantartóműhely egyik sarkában, ahonnét hét órakor, vagy inkább azután pár perccel kirajzottak a kórház hatalmas területére szerteszét a legkülönfélébb foglalatossággal bíró szakik, én pedig addig jobb híján némán hallgattam a számomra nemegyszer érthetetlennek tűnő párbeszédjüket és ugratásaikat. Napközben is jobbára egyedül voltam, hol gereblyéztem, hol virágágyást gyomláltam, hol sövényt nyírtam. Időnként meglátogatott a kertészek vezetője, megkérdezte, minden rendben van-e, és ha végeztem egy feladattal, adott egy másikat. Többen is mondták, hogy nem kell kapkodni, nem sietünk sehova. Ez tényleg így volt. Bár nem tudtunk róla, a szocializmus végóráit éltük, az ország nagy része közönytől fuldoklott, és legalábbis a felszínen még semmi nem látszott abból, ami előttünk állt.
Eleinte nagyalakú francia kockás és spirálfüzetekbe írtam a kamaszosan izgága regénykezdeményeimet. Egy-egy tollat addig használtam, amíg teljesen ki nem fogyott belőle a tinta, az utolsó oldalakon már a halványsága miatt sem nagyon lehetett kisilabizálni az amúgy is macskakaparásba hajló kézírásomat. Apám hivatali irodájában viszont mindig megbámultam az írógépeket, szerettem hallani a kopogásukat, a sorvéget jelző csengőt, és csodáltam, hogy egyesek milyen sebesen képesek verni a legnehézkesebbnek tűnő billentyűzetet is, amely ekkor olyasféle hangot adott ki, akár a vonatkerekek kattogása a síneken. (Szerencsére géppuskaropogást „élőben” még nem hallottam.) Időnként, ha szabad volt egy-egy masina, pötyögtem rajta, persze a betűket nehezen találtam meg, de azt például nagyon élveztem, hogy ha indigót tettem két papír közé, egyszerre megduplázódtak a kusza mondataim. Ezt a szokást később is megőriztem, amikor a novelláimat gépeltem, rögtön két példányban: az egyiket megtartottam magamnak, a másikat elküldtem a kiszemelt folyóiratnak. Persze általában a másodpéldányt is visszakaptam – ha nagyalakú boríték érkezett, tudtam, hogy benne lapul a visszautasított kéziratom. De ez egy másik történet.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
