És ezt így hogy?

Orbán Viktor: „Magyarországnak akkor sem kellene megijednie, ha nem áramolnának ide az uniós fejlesztési pénzek, mert az ország nincs rászorulva senki pénzére, megáll a saját lábán.” Csak a baj van Orbánéknál ezzel a saját lábon állással, de ezt most hagyjuk.

Nem emlékszem pontosan így a Fidesz-kétharmadok egyelőre végtelennek tűnő sorozatában, hogy melyik elhasalt ellenzéki nekibuzduláskor invitáltak egy egészségügyi stratégiatervező háttérbeszélgetésre. Az ábrándosan majdani miniszterként bemutatott ember neve sincs már meg, és hát mindegy is, a lényeg, hogy ő vezette a diskurzust, ahol az úgynevezett szakpolitikusok szűk három óra alatt arra jutottak: nem igazán érdemes hozzányúlni a rendszerhez, mert túl nagy, túl elavult, túl bekövesedett és túl sokba kerülne bármiféle próbálkozás. Remek délután volt, kérem vissza az oda-vissza utazással bruttó négy órámat.

Ám bizonyára átszivároghatott a Fideszhez, mit hoztak össze a témában az ellenoldalon, mert hibátlanul megfogadták a tanácsot, és hagyták, hadd zuhanjon szét a honi egészségügy, közben a már említett saját lábon állás jegyében részben bekebelezték, részben szanaszéjjel fejlesztették a magánegészségügyet, mer’ a magyar a veleszületett talpraesettséggel úgyis megoldja okosba, ha valami kínja van. És lőn, az ország számos pontjáról péntek estétől hétfő reggelig már az izgatott, de boldog kispapa viszi be az éppen kevésbé boldog kismamát, hogy valami félszáz kilométerre nyitva tartó szülészeten életet adjon gyermeküknek. Új értelmet nyert az apás szülés.