És mentem, és mentem, és mentem

Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan. 

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
(Ady Endre)

Hetek óta ez a mondat jár a fejemben. Tudom, „és”-sel nem kezdünk mondatot, de mivel így fogalmazódott, így is hiteles: „és mentem, és mentem, és mentem”. Nem cövekeltem le sehol, nem vertem tábort, semmikor nem maradtam tántoríthatatlan, soha nem időztem a biztonságosban hosszan, és semmiképpen soha nem fordultam vissza. Hogy mitől fészkelt meg bennem az állandó „menésnek” hajlama, azt épp április 12-e óta érdemes keserűn felismernem. (Hogy miért keserűn, arról a végén!) Hajlam helyett pedig nevezhettem volna kényszernek is. Méltóságérzetnek. Esetleg hiúságnak, becsvágynak. Lehet, meg se kellene neveznem, talán a „menés” eleve kódolt eleme volt természetemnek.

Tény, hogy mentem, és mentem, és mentem.