Kitört rajtam az újraolvasási láz, visszatérő jelenség ez nálam, vannak könyvek, amiket furton-furt előveszek, azaz leemelek a polcról, és felhabzsolok üstöllést. Mármint a tartalmukat, az egyre sárgulóbb papírt, amelyre nyomtatták őket, nyilván békén hagyom. El is morfondíroztam a minap azon, hogy lehetne belőlük csinálni nagyszabású toplistát, és nem is csak belőlük, hanem a filmekből is, amiket rendre újranézek, mi tagadás, azokból sincs kevés.
De maradjunk ezúttal csak a könyveknél, az elmúlt héten hármat is elfogyasztottam, összesen két szerzőtől, egyiküknek Wladimir Kaminer a neve (a mű címe: A nagy szovjet fazék), a másik kettőt Fekete István írta (Téli berek, Tüskevár).
Nem véletlenül írtam fordított sorrendben a Fekete-címeket, olvasni is így szoktam őket. Nem számít, a történeteket valamennyi fordulatukkal, csúcspontjukkal, drámájukkal úgyis tudom kívülről, öt évtized elegendő volt, hogy szerves részeimmé váljanak. Ennek a fordítottságnak amúgy az az eredendő oka, hogy elsőként a Bereket kaptam meg annak idején (vagyis annó dacumál, legyünk stílszerűek), és csupán utána sikerült hozzájutnom nagy nehezen a Tüskevárhoz.
Még szép, hogy afféle kiskamaszként elhatároztam, hogy természetes ember leszek én is, szó se róla, nem ez volt az egyetlen terv az életemben, amiből később semmi sem lett. Soha, de soha nem horgásztam még, meg nem is vadásztam. Lőni, igaz, lőttem, Kalasnyikovval is, valamint 123 és 152 milliméteres tüzérségi lövegekkel. Szerencsére nem túl sokszor.
Viszont így a kb. tizedik Fekete-olvasás környékén két dologra is felfigyeltem.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
