Ki emlékszik már a Pokémon Go-őrületre? A Funko Pop figurákat is kezdi a világ feledni. Az még megvan, amikor mindenki azon borzongott, hogy a boltokban szárított szöcskét is kapni? Sokan világvégét kiáltottak, mások csak szégyenkezve merték bevallani, hogy amúgy jóízűen fogyasztják. Mi is kitermeltük persze a magunkét: erős pistás szaloncukor, gyulai kolbászos Csíki Csipsz? Kötelező beszédtémák. Az is belekóstolt, aki máskülönben oda sem szagolna. Az ásotthalmi Pipás Pista-csipszet fogyasztani meg egyenesen akkora politikai állásfoglalás lett, hogy csoda, ha a Facebook nem tiltott le érte.
Most éppen a dubaji csokiról beszél mindenki. De olyannyira, hogy azt olvasom, hamarosan talán így nevezni sem lehet a pisztáciakrémes édességet. Hamarabb betiltják, minthogy megtalálnánk a térképen a Perzsa-öböl délnyugati partját. Mit fogunk akkor mondani? Elsöpört mindent a pisztáciakrémláz? Sokkal kevésbé hangzik trendin.
A sajtóban már meg is jelentek a mértékadó politikai, gazdasági, sőt lélektani elemzések. Egy szerző a Facebookon egyenesen azzal borzongatott, hogy a dubaji csoki hazugsága rombol, mert hamis egységfrontba olvaszt szegényeket és gazdagokat. Hát, nyilván. Tudok azért még egy-két hasonlót: a pezsgőt, a tiramisut vagy a fagylalttortát szintén imádják vagyonosok és vagyontalanok egyaránt. Bojkottáljuk hát mind! Azt, mondjuk, már csak halkan merem hozzátenni, hogy a csoki kisebb kiszereléseiért 500–1500 forintnál többet nem kell fizetni. Ennél még egy mezei proteinszelet is többe kerül. Ki fogja kirobbantani az osztályharcot a fehérjeturmixok felett? Napjaink kaviárja, úgy tűnik, a dubaji csoki. Meg a latte avokádó, természetesen.
Amint azt máris kiderítették, a dubaji csokival csak elterelik a figyelmet az emírség mindenféle jogsértéseiről. Valóban: kinek lenne kedve szabadságharcot kirobbantani csokievés közben? Érdemes már mindennel óvatosnak lenni. A krumplileves sem lehet krumplileves, hanem kommunizmus, és ha parizeres szendvicset eszünk, már azzal is a pártszimpátiánkat fejezzük ki. A narancsról nem is beszélve. Lehet ma még sörrel-virslivel majálisozni, hogy ne nézzenek kommunistának? Az oroszok már a spájzban vannak!
Mindenesetre volt egy elgondolkodtató futama a fentebb hivatkozott szerzőnek. Jelesül, hogy az embereket a politika és a pénz osztja meg, de a csoki hamis egységbe kovácsolja őket. Ami e szerint talmi, valótlan, nyilván azért, mert az ezerforintos édességre csak az újgazdagoknak van pénzük. (Majakovszkij még másról tudott: „zabálj csak ananászt, fácánhúsba fúlj. / Közel már az utolsó napod, burzsuj.” Az ananászos pizza innentől nemcsak szentségtörés, de jachtozással felérő urizálás.)
De lépjünk eggyel hátrébb. Van-e olyasmi, amiről ne mutathatnánk ki, hogy valaki nem fér hozzá, vagy nem tudja azt úgy élvezni, mint mások? Sokaknak még a párkapcsolat vagy a barátság luxusa sem adatik meg. Soha nem fogjuk elérni a szocialista utópiát, amelyben mindenki a szükséglete szerint részesül a földi javakból. De még ha el is érnénk, a szükségletek szükségszerűen nem lesznek ugyanazok.
Tehát innentől ne örüljünk semminek? Elég sivár élet lenne az úgy. Pedig van értelme mindennek, ami kiemel bennünket a szekértábor-küzdelmeinkből. Akár még annyinak is, hogy a fideszes együtt fedezi fel liberális és radikáljobbos ismerősével: mindannyian szeretik a pisztáciakrémet. Hurrá! Karácsonyhoz illő üzenet. Bátran lehet ennek jegyében tovább haladni. Kiderülhet esetleg, hogy a fehérbortól a Die Hard-filmeken át a korcsolyázásig bőven lesznek ott még közös pontok. Persze ijesztő lehet a gondolat, hogy másnap így már nehezebb lesz tiszta szívből utálni egymást. De adjunk egy esélyt a feltételezésnek, hogy nem az az énünk az igazabb, amelyik az ellentétek élezését tartja a fontosabbnak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/51-52., karácsonyi dupla számában jelent meg december 20-án.
