Fábry és én

„…az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is”
(Orbán Ottó)

Jelentem: Fábry Sándor még mindig nem Kossuth-díjas, és biztosra vehető, hogy sepsiszentgyörgyi nyilatkozata után már nem is lesz. Nyilatkozatában ugyanis egyetlen fájdalmas elszólása igazolja ezt: „ezektől nem is kell”, amit érdemes kiegészíteni annyival: „most már!” Merthogy sértettségéből következőleg sokáig nagyon is kellett volna neki „ezektől”.

Elmesélem, hogy kaptam 1983-ban Jászai-díjat „azoktól”. Komlós János halála után, 1980–85 között, hat évadon át konferáltam minden este a Mikroszkóp Színpadon. 1982-ben, megbecsült helyem tudatában, úgy kezdtem az új műsort, hogy felszólítottam a közönséget: „Tegye fel a kezét, aki az itt ülők között kommunista!” A 180 fős nézőtéren általában rendre csak ketten-hárman vállalták a „megmutatkozást”. 1982-ben ez elég bátortalan statisztikának bizonyult, amikor az ország lélekszámához képest 800–900 ezer MSZMP-párttagot tartottak nyilván, reális az lett volna, ha a valóval arányosan legkevesebb 10–15 kéz emelkedik a magasba. Épp erről és ennek okairól elmélkedtem utána a nyitó konferanszomban, ami már a premieren is éles startot kínált. Az első sorban ugyanis ott ült Maróthy László egykori KISZ KB első titkár (később Tervhivatal-elnök, majd környezetvédelmi miniszter), akit sokan sokáig Kádár utódjaként (!) tartottak számon az apparátusban. Amikor elhangzott a kérdésem, Maróthy ugyan fölemelte jobb kezét, de csak a füléig. Az egyre erőtlenedő világszocializmus hazai hervatagságában már kellőképp biztonságban éreztem helyzetemet, ezért is mertem leszólni neki: „Ne ilyen bátortalanul, Maróthy elvtárs! Ha kérhetném, legalább ön nyújtózkodjon merészen magasabbra, ahogy tenné ezt Franciaországban Georges Marchais!”