Arra tanított az anyukám, hogy szeressem a fákat, és ne bántsam őket sose. Mindig is fák vettek körül, nem erdőben laktunk ugyan – ott nem is jó, mivel hasogatni kell –, de a kertünkben, az udvarunkon és a házunk előtt volt sokféle. És ha kinéztem az ablakon, akkor a Nereszen nevű hegyet is láttam Romániában – ezt már meséltem számtalanszor –, azon pláne rengeteg fa zöldellt tavasszal és nyáron, sárgállott és barnállott ősszel, fehérlett télen, így zajlott az évszakok váltakozása mifelénk.
A sokféleséghez visszatérve volt nálunk dió, alma, szilva – hasító, ringló, fosó –, barack, meggy, som, eper, cseresznye többek közt, biztos, hogy nem is jutott eszembe mindegyik. Úgyhogy már parányi kisgyermek koromban megtapasztaltam, hogy a diót verni ildomos paszulykaróval óvatosan, a szilvát le lehet rázni, a meggyet nem, hazudik a nóta. És hiába szaporább és kényelmesebb úgy cseresznyézni a lajtorja tetején állva, ha nem szemenként szedegetjük a gyümölcsöt, hanem apró ágacskákat szakajtunk le, és úgy csipegetünk, az nem helyes, lévén, hogy a leszakajtott ágacskák nem képesek visszanőni többé.
Volt egy vers is, miszerint „ne bántsd a fát, hisz ő is érez”, valamelyik alsós olvasókönyvünkbe is belerakták. Ezt az idézetet, lám, örökre megjegyeztem, de a folytatását és a szerzőjét elfelejtettem. Rákerestem most, és meglepődve láttam, hogy Benedek Elek írta, akit inkább mesegyűjteményei alapján ismerünk, vitéz szabólegény, világszép nádszál kisasszony és így tovább. A fás vers úgy folytatódik, hogy „szép gyöngén nyúlj a leveléhez, ágát ne törd, lombját ne tépjed, hadd annak, ami, épnek, szépnek”.
Az is kiskoromban volt, és ugyancsak alsóban, hogy azt hittem, Dél-Afrikában üldözik a fákat. Akkoriban rendre szerepelt a hírekben Dél-Afrika, ahol nem egyenlőség volt, mint nálunk, a Szovjetunióban, hanem apartheid – ezt anno nyilván nem tudtam volna így lebetűzni –, ami faji elkülönítést és megkülönböztetést jelent, ezt úgy is mondták, hogy fajüldözés. Na ezt hallottam faüldözésnek, szerencsére hamar rájöttem, hogy ez hülyeség, és nem is dicsekedtem senkinek, hogy milyen bugyuta voltam.
Mindez arról jutott eszembe, hogy megtekintettem nemrég a Magyar Zene Háza épületét kívül-belül, körbevezettek ott, meg is írtam egy másik újságba – riportnak álcázott publicisztikában, vagy publicisztikának álcázott riportban, mindegy –, hogy eléggé tetszett nekem. De már megtekintés és megírás közben is foglalkoztatott, majd utána különösen, hogy faüldözőnek minősülök-e ezáltal.
Mindenki tudja, aki akár csak messziről hallott harangozni ezt-azt a Liget Projektről, hogy milyen konfliktusok voltak ott régebben – melyek jegyében miként védték a fákat önnön fizikumukkal különböző fiatalok –, és a mai napig nem jutott nyugvópontra a történet. Patthelyzet alakult ki, a tervezett épületeknek csak a fele fog elkészülni, a másik fele várhatóan benne marad a tervezőasztal-fiókokban.
Mármost ha van valami, aminek nem szeretnék minősülni, hát faüldözőnek aztán nagyon nem. Hiszen fent elemzett gyökérzetem és indíttatásom révén – számtalanszor megváltoztatott életteremhez és körülményeimhez alkalmazkodva – továbbra sem távolodtam el a növényzettől, noha egyes egyedeire felmászni már sem nem bírok, sem nem merek, és a lajtorjáról cseresznyézést is hanyagolom. Amikor a közelébe kerülök valamely gyümölcsfának, beérem a termés oly részével, amely a szilárd talajtól kb. karnyújtásnyira van.
Ott még nem tartok, ahol a faölelgetők. Az izlandi erdészek például a koronavírus-járvány hullámaira válaszul ajánlják az embereknek, hogy mivel egymást nem ölelgethetik sajnálatos okokból, ölelgessenek fákat. „Amikor átölelsz egy fát – mondta egy magasan kvalifikált főerdész –, akkor először a lábujjaidat, majd a lábadat, a mellkasodat és végül a fejedet járja át a jó érzés. Ez csodálatos relaxációs élmény, aminek segítségével készen állhatunk az új kihívásokra.”
Lehet, hogy érdemes lenne elmozdulnom ebbe az irányba mégis, annak érdekében, hogy készen álljak a kihívásokra. Volna mit ölelni a Római-parton éppúgy, mint a Lupa-sziget közeli ártéri erdőben vagy a pilisvörösvári bányatavaknál, ilyesmi helyeken szoktam sétálni napi szinten. Ha csak ide megyek ki a ház mögé, az se rossz, itt nyírfa is van, ez ruszofil nosztalgiáimat is kielégítheti.
Mindazonáltal borzasztó beszédet hallottam a minap egy embertől. Azt mondta az öreg Kiss – nem azt, hogy ne csak együnk, igyunk is, szó sincs róla –, hogy ki akarja vágni a diófát a kertjéből. Egyrészt, mert a termése nem ér semmit, nem olyan manapság a dió, amilyen régen volt, másrészt semmi kedve heteken át a lehullott leveleket gereblyézni és gyűjtögetni ősszelente. Úgy, hogy el sem égetheti őket, mert tilos. Itt tartunk, tiszta Dél-Afrika.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/4. számában jelent meg, január 21-én.
