Fekete István mindenkié. Mégsem ismerjük igazán őt magát. Ha bárkinek említik az ötvenöt éve, 1970. június 23-án elhunyt író nevét, rögtön sorolja persze az állatos ifjúsági regényeket. Azt, hogy melyik a legismertebb, talán mondani sem kell. Még akkor is, ha Vuk reneszánszát nem is igazán ő, hanem Dargay Attila hozta el. Még a rajzfilmes előtt tisztelgő, friss Csongor és Tündében is akad róka, amely mintha csak a legendás animációból ugrott volna elő.
Persze a könyvek is ott sorakoztak minden polcon. Gyerekkoromból máig a fejemben él a sorrend az egymás melletti kötetekről: „Kele/Vuk, Dióbél királyfi, Vadászatok erdőn-mezőn, A csodacsapat”. Szép dallama volt, magamban énekelgettem a címeket. Ahhoz képest viszont, hogy a felüket Fekete írta, ritkán kerültek le a polcról.
Pontosabb úgy mondani: klasszikusokként tiszteltem őket, de nem hoztak különösebben lázba. Talán jobban az elnevezések. Fel tudom sorolni az összes címadó állatot Bogáncstól és Lutrától Kelén és Csín át Húig. A Tüskevárat és a Téli bereket persze kötelezően kellett olvasni, de azokkal is maradt némi óvatos távolságtartás. Kedvesek voltak, tanulságosak – de nem változtattak meg mindent. Mégis a fejembe kúszott természetesen nekem is Tutajos és Matula bácsi története. Ki ne szeretné a vizet? Még a ménkű is kedveli, ahogy a regényben olvassuk. Tölgyeket és szilfákat, a mező nyulait meg a legemlékezetesebb halpaprikást.
• Milyen mondatokban keressük és találjuk meg Fekete Istvánt?
• Hogyan emlékezik meg róla a kortárs népszerű rap?
• Hogyan értjük félre Kemény István szerint a Tüskevár szerzőjét?
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
