Felnőtt-tartalom

Korán keltem, hogy nyitás előtt odaérjek, de így is elkéstem. A sor a szomszéd épület sarkáig ért, a borzosan álmos fejek vagy cigarettát szívnak, vagy arról beszélgetnek az előttük, mögöttük ácsorgókkal, hogy ki hánykor ébredt, a többség azonban csak bambul maga elé nyitott szemmel, továbbszundikálva. A piros-fehérre festett kordonra támaszkodom – rosszul aludtam, végül hasra vágódva ért az álom, reggelre megfájdult a gerincem –, így kevésbé érzem a szúrást a derekam fölött.

„Ezt ne!” – lép oda hozzám a várakozókat felügyelő egyik rendőr. „De miért?” – nézek fel rá görnyedtemben, amire határozottan megszorítja a jobb könyökömet: „Ezt se.” Kiegyenesedve vizslatok körbe a minket figyelő ijedten zavart tekinteteket szétkergetve. Jól kezdődik. Végre nyitás. Meg-megakadva kecmergünk, az egyenruhások mindenkitől kérik a digitális személyazonosítót, hogy az adatokat átfuttassák a központi nyilvántartó rendszeren. Néhányakat elküldenek, a tömeg együttérző kíváncsisággal szemléli csalódott, szomorkás elbandukolásukat. Egy fiatal srác is fennakad az ellenőrzésen, „Ezt a marhaságot!” – csattan a járőrökre, és igaza van, csak nem úgy, mert már toloncolják is az alig méterekre parkoló ezüst színű elektromos csapatszállítóba. A tömeg szemlesütve hallgat, én azért figyelem, mi történik a járműben, nem biztos, ködösen párás az oldalszélvédő, de mintha egy pofon is elcsattanna. Eztán jó ideig nincs fennakadás, csupán egy kézen fogva araszoló fiatal párt szólítanak ki, talán az egyformán fiúsan rövid frizurájuk okán, és mert egyformán fiúsan összeöltöztek, de mivel a lány tényleg lány, hamar visszaengedik őket.