Sorra szűnnek meg a zenei fesztiválok

Sorra szűnnek meg a zenei fesztiválok, amiért a generációs különbségek éppúgy okolhatók, mint a gazdasági válság és a politika. Miért nem akarnak sátrazni a fiatalok, miért zúg a „mocskos Fidesz” a koncerteken, miért tartanak Magyarországtól a fellépők, és miért nem kell mégsem temetni a fesztiválokat?

Kell egy hét együttlét – hirdette az 1993-ban indult Sziget Fesztivál, amely baráti összejövetelből a kontinens egyik legfontosabb kulturális eseményévé nőtte ki magát, 2016-ban már csaknem félmillióan látogattak ki a Hajógyári-szigetre. A rekordokat aztán gyorsan felülírta a pandémia, a járvány hatásait pedig nem csak a Sziget, de a teljes szektor nyögi a mai napig. A fesztiválpiac a szemünk láttára alakul át, ám az okok összetettebbek a kétéves kényszerszünetnél: a gazdasági válság, a szükségszerűen dráguló jegyárak, a sztárfellépők megváltozott üzleti modellje és a politikai nyomásgyakorlás egyaránt nehezíti a szervezők és a közönség egymásra találását. Sorra szűnnek meg a fesztiválok itthon (és Európában egyaránt), s bár a jövőben sem maradunk zenei rendezvények nélkül, a tendencia egyértelműnek látszik.

– Egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy lenne, de a csökkenő bevételek, a megszűnő támogatások és a folyamatosan növekvő költségek mellett csak úgy tudnánk tovább működni, ha súlyos kompromisszumokat kötnénk – írták a Bánkitó Fesztivál szervezői búcsúposztjukban. A 16 éve indult, a nagyipari szórakoztatás helyett az alternatív zenei szcénára, a civil kurázsira és az intim terekre fókuszáló eseményt idén rendezik meg utoljára.